Az ébredés elég nehezen ment, mintha valami nagyon mély kútból húztak volna ki. Kinyitva a szememet bántóan fehér volt minden. A párna puha volt, a takaró meleg. Éreztem, hogy zsibbadok kicsit, jólesett volna nyújtózni. De nem igazán sikerült megmozdulnom. Nehéz volt a karom, és az a furcsa zaj amit eddig szinte fel sem fogtam, kezdett erősödni. Körülnéztem. Szemben egy másik ágy, mellette kis szekrény. Minden kétséget kizáróan ez egy kórházi szoba. Hogyan kerültem kórházba?
Az emlékeimben kutattam, arra még emlékszem, hogy a munkahelyemre siettem. Aztán valami éles fájdalmat éreztem a mellkasomban... és próbáltam megállni... valami csikorgás... aztán semmi. Illetve... mintha beszélnének hozzám... nem tudtam tisztán összerakni semmit.
a koncentrálásomat félbeszakította a kinyíló ajtó. Egy nővér lépett be, aki amint észrevette, hogy ébren vagyok. Rám mosolygott, odalépett majd megnézte a lázlapot. Kérdezte, hogy érzem magam ma reggel... Mondtam neki, hogy tűrhetően... bár tudnám, hogy hol vagyok... meg mikor.
A nővér készséggel válaszolt. A városi kórházban vagyok, mondta, és december 24-e van. Hogy érti hogy december 24? De hiszen ... Jó... akkor mesélje már el mitörtént mondtam neki. Továbbra is mosolygott, autóbalesetet szenvedtem, válaszolta csicsergő hangján, eltörtem pár bordámat, csúnyán beütöttem a fejemet... kellett volna a biztonsági övet használni... és a májam is megsérült, de megoperálták és minden rendben lesz vele. Illetve pár napig kómában voltam, mesterségesen a fejsérülés miatt. Pár napig? hiszen majdnem két hét telt el... No igen... de ma végre hazamehetek. Rögtön azután hogy felébredek a kómából? "vicces fiú maga" mondta a nővérke... Azzal kiment a szobából.
Kérdések sorozata kezdett a fejemben cikázni. De nem töprenghettem sokat, mert bejött két orvos, meg egy idősebb nővér. Áttapogattak, levették a kötésemet, megnézték a varratokat, majd visszakötöttek. A doki csóválta a fejét.
"A két ünnep között jöjjön vissza, varrat szedésre. Lehetőleg ne emeljen, ne hajoljon. Kollégám hamarosan hozza a zárójelentést meg a nyilatkozatot."
"Milyen nyilatkozatot?"
"A távozásról, hogy saját felelősségére hagyja el a kórházat. Még valami, sürgősen keressen egy kardiológust, és próbáljon nyugodt maradni. Nincs valami jó állapotban."
"Akkor miért kell hazamennem?"
"kell? Ember, két napja könyörög hogy engedjük haza!" Azzal sarkon fordultak és kimentek a szobából... Én meg ott maradtam leforrázva. Egyszerre rengeteg emlék szakadt rám, munka, karácsony, fenyők, megbeszélések... Az egész értelmetlennek tűnt. Vártam, hogy valami varázslat történjen, hogy megértsek mindent. Egy csodára volt szükségem.. vagy valamire, ami megvilágítja ezt a felfordulást.
Hamarosan meghozták a papírokat, aláírtam amit kellett. Szótlanul tűrtem, ahogy megszabadítanak a rajtam lévő tapaszoktól, kis csövektől. átvettem a recepteket, és az igazolásokat. Nem emlékszem, hogy ők hívtak e taxit, vagy én... A következő 'pillanatban' már otthon ültem a fotelben, a teljesen feldíszített fenyőfa mellett. Tűrtem ahogy a fán villódzó fények betöltik a sötét nappalit. Úgy éreztem magam mint akit elárultak.
A telefonért nyúltam. Szinte öntudatlanul tárcsáztam, vártam ahogy kicsöng... felveszik... Hallottam ahogy anyám sokáig hallózik a vonal végén, de beleszólni már nem volt erőm. Letette. Nehéznek és árvának éreztem magam... és mindenről a karácsony tehet.
Tizenkilenc évese lehettem, amikor utoljára otthon voltam. Karácsony előtt értem haza, akkor voltam elsős egyetemista. Hazaérkezésem után megdöbbenve láttam, hogy nincs semmilyen előkészület az ünnepekre. Kérdeztem is anyámat, hogy miért. Azt mondta, apáddal egyedül maradtunk, nincs miért ünnepelni a karácsonyt. Értetlenkedve néztem rá... de hiszen én is itt vagyok. Azt válaszolta, hogy már felnőtt vagyok, és azért a három napért, amit otthon töltök nem fogja felforgatni a házat. Felnőtt fejjel igazán megérthetem. Megértettem. Másnap hajnalban visszautaztam az egyetemre. Azóta nem voltam otthon. Majdnem 20 éve már.
Az emlékektől forrónak és nedvesnek éreztem a szemeimet. Aztán csengőszó szakította félbe. Ki lehet az ilyenkor ?
Nehézkesen felkeltem a fotelból, az ajtó felé mentem. Valahogy nehéznek tűnt menni, járni, lélegezni. Létezni. Kinyitottam az ajtót, egy futár volt, hatalmas dobozzal a háttérben. "Meglepetés" vigyorgott a fickó, és tartotta a papírt, hogy írjam alá. Szótlanul aláírtam, megvártam amíg behozza. Masni volt rajta. Egyenesen a fa mellé tette. Láttam hogy várt még valamit, de fogalmam sem volt hol lehet a pénztárcám... a borhűtőhöz mentem, benyúltam és az első kezembe akadó üveget kivettem, és átadtam neki. A felső polcon jó borokat szoktam tartani. Azt hiszem egy 1956os Chateau Latour-t kaphatott. Különleges alkalmakra tartogattam... Boldog karácsonyt kívánt, amit viszonoztam, majd távozott.
Ím tehát teljes a kudarcom. Nem elég, hogy karácsonyfa is van, most már ajándék is jár hozzá.
Az egyetem után egyszer meglátogattam nagymamámat. Hideg, havas tél volt. Elég későn értem oda hozzá. Örültem amikor ajtót nyitott. Jó volt látni a vén csontot. Mosolygott mint mindig. Sütött kalácsot, pulykát, és állított egy apró alig díszített fát. Ahogyan azt az öregek szokták. Vittem neki egy szép fehér kendőt. Mert ami volt neki az már öreg volt, elnyűtt és nem védte eléggé már. Hogy megörült neki amikor kibontotta. Valósággal felragyogott az arca. Aztán kiment a konyhába, hogy behozza a húst. Hangos csörömpölésre lettem figyelmes... Kimentem a konyhába, a mama ott feküdt a földön és görcsbe rándulva kapkodott levegőért. A mentők hamar kiértek. Hordágyra rakták, de mielőtt kitolhatták volna a házból a mama beszélni kezdett. Csak sokadjára értettük meg, hogy a kendőjét kéri. Beszaladtam a szobába és felkaptam régi nyúlottat... de mikor mama meglátta leintett, hogy a másikat... Visszaszaladtam a másikért, mire kiértem már nem volt eszméleténél. ráterítettem, a mentősök szirénázva vitték el a mamát... Januárban a fehér kendőjével a vállán temettük el.
Kibontottam a csomagot. Szinte minden mozdulat ólom nehéznek tűnt. Szorított a mellkasom, sírnom kellett volna. A csomagot kibontva egy kerékpár állt előttem. Piros csillogós színben. Amilyenre valaha vágytam... Kitoltam a biciklit a lakásból. Levittem az utcára. Nagyon nehéznek éreztem... borzasztóan fájt az oldalam. Mikor leértem a bringára támaszkodtam, kicsit összeszedtem magam és nevetve elindultam vele a hóesésben.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy itt ülök fent és lóbálom a lábamat. Azóta volt időm gondolkodni sokat. Én vettem a fenyőfákat magamnak, én cipeltem őket fel... jó érzés volt a karácsonyra készülni... és jó érzés volt miatta dühöngeni. Az a kis bor amit megittam segített feloldani az ellenkezést, segített örülni és sírni. Piszok nehéz úgy boldognak lenni, ha az ember tudja, hogy józanul ellenkezni fog.
Most amúgy az itteniek ítéletét várom. Szeretnék visszamenni és mindent másképp csinálni...
