Eln éppen kilépett Tim házából amikor szó szerint beleütközött Lekbe. Lek meglepettnek látszott, és meglepettségének hangot is adott.

- Hát te?

- Meg kell mondjam neked, én sosem rajongtam Timért. Már fiatal korában is mindig mindenbe beleütötte a orrát, és meg nem állta, hogy tanácsokat osztogasson. Még hogy bölcs. Én mondom neked, bolondok voltunk mind, hogy elfogadtuk őt a Kódexek írójának. Minden sületlenséget beleírt az, úgy igaz ez, mint ahogy ez a kemence itt áll mellettem. 

Ren még sosem látta ilyen indulatosnak Hait. Ősz hajszálai most rendezetlenül álltak, köténye lisztes volt és ahogy  rakta be a nyers tésztát a kemencébe, egyre csak tovább zsörtölődött.

Miután Eln ajtót nyitott, Ren besétált a házba. Bár a házak sok mindenben különböztek, a berendezésük nagyon hasonló volt. Így amikor egy idegen házába lép az itt lakó, sokkal könnyebben oldódik fel a pillanatnyi feszültség, hiszen a környezet a saját otthonát idézte. Eln háza viszont más volt. Ő szeretett új és egyedi dolgokat készíteni a saját maga szórakozására. A falakat az erdőben talált különleges formájú ágakkal, agancsokkal és más dekorációhoz alkalmasnak ítélt tárgyakkal díszítette. De készített képszerű kompozíciókat is, amelyeket időről időre néha átrendezett. Bekísérte Rent a konyhába, ahol teával és kaláccsal kínálta. 

Ren leült egy székre, elfogadta a teát és elgondolkodott. Eln nem siettette Rent azzal, hogy felfedje korai látogatása okát. Megtörtént más máskor is, hogy Ren csak percekkel később kezdett bele a mondókájába. A faluban mindenki ábrándosnak, lassú gondolkodásúnak tartotta őt, ezért aztán senki nem ütközött meg rajta, hogy Ren néha akár fél órát is képes csendben ülni, mielőtt megszólal.

Ren fantáziája most egészen máshol járt, a kalácson tűnődött, hogy milyen fura is reggel kalácsot enni. Ebből a felvetésből eljutott Haihoz, az öregasszonyhoz, aki még mindig a falu kenyerének és kalácsának sütője, és akinek valószínűleg még három tele van e világon. A télről eszébe jutott, hogy milyen pompás a falu télen, hóval borítva. Amiről Hai süteményei jutottak megint eszébe. Gondolatai ekként járták a maguk körét, míg végre megérkezett újra a jelenbe és tekintetét Elnre emelte.

- Meghalt Tim. - bökte ki végül. Hangja olyan tárgyilagos volt, mintha csak azt mesélné, hogy felkelt a nap.

Eln arcán azonban sokkal több érzelem volt felfedezhető. Ren folytatta:

- Reggel találtam rá a szobájában, ott fekszik az asztalára borulva, a kódex felett. Már szóltam Jabnak.

Eln bólintott. Ahogy a rend megköveteli, a sorban Tim után következő legidősebb ember fogja ezután vezetni a kódexet. 

- Miért halt meg? - kérdezte Eln

Rennek beletelt pár percébe, mire újra megszólalt.

- Tim öreg volt, eljött az ideje. - Hangja megint olyan volt mintha tudata messzi távolban hajózna. - Szerinted miért halt meg?

Eln meglepődött a kérdésen, különösen azok után, hogy Ren éppen az imént válaszolta meg a kérdést. Igen, Tim minden bizonnyal már nagyon öreg volt és eljött az ideje.

Eln maga elé vonta a bögréjét és tekintetét a bögrében lévő pirosló tea mélyébe fúrta. Gondolkodott, kereste a választ. Mit felelhetne Rennek. Tim tényleg öreg volt. Eln gondolkodott volna még talán hosszú percekig, amikor Ren újra megszólalt.

- Te mit tudsz Timről? - Ren hangja továbbra is álmodozónak tűnt.

Elnt megdöbbentette a kérdés, felnézett a teából, és mintha Ren tekintete egy pillanatra nem az a távolba révedő lett volna, hanem éles és fürkésző. Lehet, hogy csak képzelődött? Ren mindig álmodozik. Most is, igen most is valahová messzire néz, nem, az előbb csak képzelődött.

- Hogy érted, hogy mit tudok Timről? - kérdezett vissza Eln.

- Hát, milyennek láttad őt, milyennek láttad őt tegnap?

- Milyennek láttam? Akkor ismertem meg, amikor Kal meghalt. Tim akkor még fiatal volt, én pedig gyerek voltam. Mindig vidám volt, figyelmes és segített. Már akkor is úgy ismert mindenkit, mintha ősidőktől fogva ismerne minket. Emlékszem, egyszer, amikor gyerekként rossz fát tettem a tűzre, ő volt az egyetlen aki rájött, hogy én voltam. Nem szólt, nem büntetett, de tudtam, hogy Ő tudja. Aztán sokáig nem beszéltünk, nem hozta úgy az Út, hogy dolgunk legyen egymással. 

Tudva levő, Bogyóföldön a sorsot Út-nak hívják. Mindenkinek megvan a maga Útja. Amikor úgy alakul, hogy valaki részese lesz az útnak, akkor közösen haladnak rajta, míg mások esetleg hosszú évekre távolra kerülnek. Így volt ez Tim és Eln esetében is.

- Aztán pár éve újra együtt jártuk az Utat, hiszen Te is tudod, megkeresett, hogy segítsek neki. Bölcs volt. 

- És tegnap? - kérdezte szenvtelenül Ren.

- Nem is tudom. Pont olyan volt mint máskor. Reggel láttam amint lesétált a folyóhoz. No meg, ugye az ünnepségen. Amin mindenki ott volt tegnap. Vége a nyárnak, megvolt a betakarítás. Tim jelölte ki a napot, hogy idén mikorra esik. Tim talán kicsit szótlanabb volt, de még ebben sem vagyok biztos. Aztán a vacsoránál mesélt valami történetet, és az egyik gyerek, ha jól emlékszem Ria odaszaladt, Tim felkapta az ölébe, és mesélt neki, Ria pedig nevetett. Aztán Tim felnézett, és valamit mondott, amire nem emlékszem tisztán. De azt láttam, hogy körbehordozta a tekintetét, és megállt párszor. 

- Azt mondta, hogy mindent tud mindenről és mindenkiről. Olyanokat is, amit egyesek nem is sejtenek, hogy ő tudhat.

Eln elgondolkodott. Lehet, hogy ezt mondta. Emlékszik rá, hogy találkozott a tekintetük és Tim bólintott. Senki más nem vette észre. 

- Lehet - mondta végül - nem figyeltem igazán.

Ren felkelt, még egy darabig a teára majd Eln-re nézett. 

- Mennem kell, még össze kell pakolnom Timnél. 

Eln kiengedte Rent, elköszöntek egymástól és visszahúzódott a konyhába. Ahol a gondolataiba mélyedt. 

Tim halála különösnek tűnt, tegnap este nem olyan volt, mint akinek elfogyott az ideje. Sőt energikusnak tűnt. De az a mondat. Ugyan honnan is tudhatta volna. Még nagyon fiatal volt, amikor idekerült. Bár sokan hiszik, ő nem itt született. Ő véletlenül került ide a faluba. Elveszett, eltévedt. Jó rendben van, menekült. Menekülnie kellett. Olyan helyet akart találni, ahol elrejtőzhet, ahol nem találhatják meg. Ahol múltját eltemetheti. Ez a falu pedig egyszerre csak elébe került. A hatalmas növényeivel, a különös emberekkel. Senki nem firtatta, hogyan jött, senki nem akarta tudni, miként akadt a falu nyomára. Sokáig rettegett, hogy rátalálnak. De aztán senki nem jelentkezett soha. Ő pedig beilleszkedett, és békésen él. És ez így van jól. Tim sokat tudhatott, de azt biztosan nem, hogy Ő miért került ide. Különös, hogy meghalt. Vajon mit tudhatott? Tegnap a vacsoránál az a mondat, hogy mindenkiről mindent tud. Meg, hogy olyat is, amit nem is sejthetünk. De hiszen milyen titkok vannak ebben a faluban az enyémen kívül? Semmilyen. Az itteni emberek egyszerűek, kedvesek, jószívűek. Aligha van bármilyen sötét titka is bárkinek.  

Elnnek hirtelen eszébe ötlött valami. Megitta a teája maradékát, és kilépett a házból. Még időben, hogy lássa, Ren belépett Hai házába. Eln elindult Tim házához.

A nap első sugarai arany ragyogással borították a rétet, megcsillantva valamennyi harmatcseppet melyek parányi gyöngyként csüngtek a fűszálak végein. Mint arany szálakból szőtt selyem, melyre gyémántport hintettek, úgy hullámzott a rét a reggeli szélben.

Bogyóföld minden reggel ebben a varázslatban részesült, mégis minden reggel egy picit más volt. A nap egyre magasabbra emelkedett, lassanként az aranyló rét ezüstbe váltott, majd ahogy az utolsó harmatgömb is elpárolgott, megszűnt a ragyogás.

Nem vagyok agykutató. De a fejemben szolgálatot teljesítő massza néhány dolgát már megértettem. Ó nem biokémiai értelemben, mindössze logikailag.

Például kezdem érteni, hogy hogyan működnek a szavak, az elhatározások, a kérdések. Mondhatni az útkeresés. Agyunk makacs egy teremtés, ugyanakkor rendkívűl szolgálatkész. Olyan kérdésekre keres választ, amelyeket felteszünk neki akár tudatosan, akár tudattalanul. És itt fontos megismételni, hogy "olyan" kérdésekre keres választ amit felteszünk.

Pár napja keveredtem egy érdekes beszélgetésbe. A kiinduló téma nem is lenne érdekes. A srác autó vásárlását tervezi. Méghozzá új autóban gondolkodik. Ahogy szavaiból kivettem 5 millió körül gondolkodik. Ahogy a szövegkörnyezetből megéreztem, nem hitelre. Nohát ilyenkor az ember agyán átfut millió egy gondolat. Elsőre mindjárt, hogy hejj, valakinek van 5 millió "feleslege"... aztán persze nyilván nem felesleg, de akkor is. Mire az első irigységre hasonló érzéseken túl vagyok, már azon gondolkodom, miért is van még mindig egy 15+-os autó tulajdonomban... Miért nem veszek új autót én is?

Aztán persze sorban megszületnek a válaszok, de végül valahogy egyfajta lemondás a vége... egyszerűen nincs rá keret. Rosszul keresnék ? Aligha, bár kétségtelen, hogy előző munkahelyem fizetési hajlandóság valahol a béka hátsója alatt volt, emiatt is kellett váltani. Itt most végre fizetnek, de most pótolhatom a korábban kiesett bevételek miatti hiányokat... És hiába a havi 300 körüli nettó, rengeteg luk van amibe egyszerűen belefolyik a pénz. És maradok pislogó tekintettel, hogy te jó Isten... harmad ennyi pénzből is megéltem.

Asszony sem keres rosszul, valahogy mégis olyan szedett-vedett a környezet, hogy külön felháborító.

A furcsa ebben persze az, hogy már másfél éve... több mint másfél éve, szűk a költségvetés. Persze megvettük ezt az autót, átírás, és egy csomó pénz a javítására. Aztán szerveztünk egy esküvőt és megint egy csomó pénz párolgott el. E kettő nélkül persze, már egy fél új autó ára simán meglenne, ha nem is egy egészé... de valahogy mégis olyan érzésem van, hogy a pénz nem akar megmaradni... Nyilván rontott a költségvetésen az is, hogy tavaly évvége és idén február között, megközelítőleg két milliós bevétel esett ki... hopp... meg is volna az új autó...

Mégsem az zavar, hogy nincs új autó, és hogy a kollégának lesz. Örvendezzünk az úrban, hogy olyan helyen dolgozom ahol a közvetlen kollégák ilyeneket engedhetnek meg maguknak... talán nemsokára én is megtehetem...A probléma valahol ott van, hogy a bevételek nagysága és az elért eredmények, valahogy nem kerülnek soha szinkronba. Mintha valami titkos betegség pusztítaná a pénzt... ennyi bevételből máshol kéne legyünk... és mégsem fér bele egy 26ezres komód csere, sem egy gardróbszekrény... valami nem működik... de talán majd a mostani munkahellyel... talán egy rendezett és konstans bevételi forrással rendben lehetünk...

jaj... de hiszen mégsem... hiszen nemsokára kezdetét veszi egy következő fejezet... amiről hamarosan beszámoló sorozatot indítok...

Amikor az ember elkészül valamilyen döntésre, akkor általában erősebbnek érzi magát. Felvértezi elméjét, lelkét egy helyzetre, tudja, hogy honnan érkezhet a támadás, és tudja, hogy mifajta támadással kell szembenéznie. Az esetek többségében, ennyi talán elég is. Ha az ember kitartóan edzi magát, akkor komolyabb sérülések nélkül képes akár a legnagyobb pofonokat is átvészelni. Persze, nem lehet felkészülni igazán, hiszen mindig van egy - egy tüske, egy - egy olyan momentum ami váratlan. Itt van például az a helyzet, amikor valaki felkészül az elkerülhetetlenre, mondjuk az elmúlásra. Pontosan tudjuk, hogy eljő. Azt is tudják egyesek, hogy mikor várható, hisz betegségük, vagy épp előrehaladott koruk, néha megcsalhatatlan jelekkel adja tudtára az embernek, hogy nincs még egy tavasz, vagy épp nincs még egy karácsony. De nem az elmúlás érdekel most, az emberi természet az ami foglalkoztat. 

Felkészülni a legrosszabbra, felkészülni egy csatára, felkészülni egy kényelmetlen beszélgetésre. Mind - mind lezajlik az ember elméjében, gondolatokat fűzünk össze, elméleteket gyártunk. Sokszor előre kitaláljuk a helyzetben rejlő nehézségeket, sőt, sokan meg is érzik előre a konfliktus kimenetelét. Mondhatnánk úgy is, hogy részletekben, előre nézünk szembe a fájdalommal. Hiszen fáj látni az elbukást, a hiábavalóságot, a küzdelem során elszenvedhető sérüléseket. Lehetőségeket keresünk kivédeni azokat, s ha már minden eszköz elfogy, hát felvértezzük magunkat az előre tudás páncéljával, azzal a tudással, hogy a váratlannak tűnő helyzetekben előre gyártott módon érezzük a támadás mikéntjét, és páncélzatunk védő erejével büszkén állunk a záporozó csapások elébe, hiszen nem érhet már sérülés, tudjuk, tudtuk mivel nézünk szembe. 

És néha mégis megesik, hogy az oly előre elkészített haditervbe, az oly keservesen készített páncélba mégis hiba csúszik... kiderül, hogy a védelem koránt sem volt olyan erős mint hittük, kiderül, hogy mindaz amivel harcba indultunk, vékony hártya csupán, s kard helyett kezünkben nincs más, mint gyenge fűzfavessző. Másszor pedig, bár mindent előre láttunk, a várt teher mégis nehezebb mint hittük, és annak súlya alatt mégis összeomlunk. 

Vagy csak egy előre nem látott parányi szilánk, ami oly jelentéktelennek tűnik, mégis megbénít, és összeomlik a védelem, elgyengül a kardot tartó kéz, és lehull a páncél... és ott állunk védtelen, miközben az előre nem várt helyzet miatt kicsúszik a kezünkből az irányítás, és a korábban önként vállalt sebeink mellé ezer újat szerzünk...

Talán nem is a harc hevében, talán ott abban a pillanatban észre sem vesszük, hogy elvéreztünk... később amikor a csata végén magunkra maradunk, és újra éljük a harc pillanatait... olyankor növekszik a teher olyan mértékűre, hogy megrogyunk alatta, olyankor robban szilánkokra repedezett lelkünk. 

Miért vagyunk képtelenek megvédeni magunkat, ha már úgy is tudjuk mi vár ránk? Miért vállalunk fel hasztalan harcokat? Miért hullik néha porba a büszkeség és keresünk megalázó megoldásokat? 

Hol van a határ a kényszerű fájdalom, és hol a magunknak okozott között? Mikor kellene azt mondani, hogy elég? 

Biztosan az a jó út, ha átérezzük a szenvedés minden pillanatát újra és újra? Biztosan az az üdvös, ha az ember saját lelkében semmisül meg minduntalan?

Aztán persze felállunk, megyünk tovább, készülünk a következőre, várjuk, látjuk, érezzük a következő csatát, és újra átéljük ezeket. Néha egészen máshogy és máshol halunk meg egy picit. Máskor pedig centire pontosan ott vérzünk el, ahol egyszer korábban már tettük...

Maradnak sebek, amíg halálig véreznek, és velünk jönnek a síron túlra, elvileg tanulhatnánk belőle, elvileg jobbak leszünk tőle... de miért kell fájjon?

Hosszú még az út, és csöppet sem egyszerű.

Régen írtam, és azóta már a neten is megtalálható (költői siker?)... illene rajta csiszolni picit, pár ritmus és szótaghiba, illetve egy - egy rím sem az igazi... de ez már így marad... 

Még valamikor 2006 elején írtam, egy vonat úton hazafelé... szerintem még a papír verzió is megvan... egyszerre született a "kavicsos" verssel... 

Ki emel fel, mikor megfárad a lábad?
Ha kezed gyenge, s nem verdes a szárnyad?
Ha szemed csukódik, elszundít a lelked,
Míg gyermek vagy, szülőd viszi terhed.

Ki emel fel, ha sok lesz majd a dolgod?
Könyveid minden nap kezeidben hordod!
Ha nehéz majd a betű, s nehéz a szám,
Szerető kar vigyáz; késő éjszakán

Ki emel fel akkor, ha szívedben a bánat?
Könnyet csal szemedbe, legörbíti szádat.
Ha szerelemnek tüze már égeti a bőröd,
Szerető szív szavát, gondolatban őrzöd.

Ki emel fel, ha oly sok már a munka?
Ha kezed; dolgát, csukott szemmel tudja.
Ha megfáradtan térsz az otthon melegébe.
S neked kell bebújni a szülő szerepébe!

Ki emel fel akkor, ha előtted egy sírhely?
Szemeid égnek, s nyugalmat kell színlelj!
Míg gyermekeid félve figyelnek az égre,
Bánatod súlyától, lélekben rogysz térdre.

Ki emel fel, ha már nincs kihez szólni?
Ha már egyedül kell az életről dalolni!
Ki emel fel, ha elfutsz már a harcból?
Ha elfogyott már minden?
Mondd... ki emel fel akkor?

Lord M.

Az éjszakában az árnyak uralkodnak, sötéten terpeszkednek, rátelepszenek mindenre. Persze, a csillagok, a hold fénye megvilágít ezt azt, de minden valahogy más, mint ahogy a napfénynél megszoktuk, a nappal oly mozdulatlan tárgyak éjjel elevennek, élőnek tűnnek. A sötétből furcsa szerzetek lépnek elő, sokszor múltunk egy - egy darabját köszönthetjük viszont egy ilyen árnyban.

Ha figyelmesen járunk, márpedig éjjel mindenki nagyon figyelmesen jár, elcsíphetünk egy - egy hangot, egy - egy rezdülést, amely bennünk születik, de a hátunk mögött halljuk. Egy ideig szaporázhatjuk lépteinket, egy ideig koncentrálhatunk az út végén váró célunkra... de néha, igen néha egy ilyen kép mégis arra késztet, hogy letérjünk az útról, vagy épp megtorpanjunk, és hátunk mögé kémleljünk.

Ki követ minket? Ki az akinek suttogó leheletét tarkónkon érezzük? Milyen emlékek rázzák a csupasz ágakat rendületlen? No és kinek a léptei kopognak szüntelen az úton... vajon mi kit követünk, vajon mi kinek vagyunk egy árny az éjben?

Az éjszakában derül csak ki, mennyi mindent is viszünk magunkkal az úton, a nappal oly üres hátizsák, egyszer csak megtelik emlékek súlyos mementóival... S ha ez mind nem volna elég, ilyenkor leszünk csak igazán tisztában azzal, hogy fogalmunk sincs miért és merre is megyünk. Az ég óvjon egy útkereszteződéstől...

Hogy hol tartunk az úton? Nehéz megmondani, talán csak hat perce megyünk, talán hat éve...

Hogy hová visz az út? Van aki sosem tudja meg mert örökre az éjszakában ragad.

Azt hiszem szerencsés vagyok... hajnalodik.

Te tudod, hogy merre visz az utad?

Egyik vendégünk maga is úgy döntött megörökíti Ő hogyan látta az eseményt. Szerencsésnek mondható helyzetben volt, hiszen egy átlag vendéghez képest jóval közelebb volt a "tűzhöz", miután Ő volt a menyasszony "szárnysegédje" :)

http://angolkert.blogspot.com/2011/07/eskuvoi-kalandok1.html

a cím alapján folytatásos teleregényt fogunk olvasni.

És csak halkan jegyzem meg, hogy Ágitól szokatlan módon szintén naplóírásra adta a fejét, és ő is elkészíti az "Én így láttam" c. alkotást :) amit szintén megosztunk itt a nagyközönséggel :)

Az egész már elég régen kezdődött. A szervezkedés régen megindult, vőfély, fotós, videós a kezdetektől megvolt. Helyszín és időpont is kis szórással ugyan de rendben volt. Igaz, hogy az eredeti dátumot a csillagok és rokonok kis csoportja elmozdította, de rugalmasságból azt hiszem mi jelesre vizsgáztunk. Hogy az elején sem volt minden fenékig tejfel, az bizonyítja, hogy amikor először sikerült a vőfélyt megkeresni, hatalmas durrdefekt köszönt az autó jobb elejére... Végül azért ez sikerült, aztán lassan sikerült levadászni a helyszínt is. Több "sikeres" pályázó helyszín közül végül a Mátyus Udvarház volt a befutó, nem feltétlenül a legkedvezőbb ár miatt, hanem mert a legtökéletesebben illeszkedett a leendő tervekhez, dekorációhoz. Nem utolsó sorban pedig a szabadban egy csodálatos völgyben élvezhettük a a vendégek társaságát.

Volt olyan ajánlatunk ahol egy étteremben ülhettünk volna, egy szállodában, ahol a szálloda vendégei gyakorlatilag a sorainkban vacsorázott volna... Ráadásul a helyszín meglehetősen sötétnek ígérkezett. A másik helyszín pedig gyakorlatilag 30 centire egy viszonylag forgalmas autóút mellett próbált minket leültetni és meggyőzni a hely varázsáról... hát...

A Mátyus Udvarház (vagy ahogy én emlegettem : lovastanya) csupán egy dolgot nem tudott, légkondicionált szobát adni, de minden más profi volt.

Ahogy haladtunk előre az időben, úgy jöttek elő feladatok, amiket meg kellett oldani. Ilyen volt például a menyasszonyi ruha megvarratása, a vőlegény öltönyének kiválasztása, a sütemények, a dekoráció, a virágok, nem utolsó sorban pedig a menyasszony cipőinek megtalálása.

Mindezek, közben hozták a már rám oly jellemző kaotikus menetrendet de mindannyiszor sikeres megoldással zárult minden.

Ha szeretnénk egy nagyot ugrani az időben, akkor azt mondanám, hogy a templomi szertartáshoz un. jegyesoktatásra kell járni. Ez ugye elvileg a házasélet, párkapcsolat problémáinak megértése, az egyház, a hit, Jézus, az Úr szerepe és fontossága a házasságban... témakör köré kellett volna rendeződnie. Összesen 7 kurzus volt, ezt 3 pap 2-2-2 alkalom eloszlásban tartotta, a hetediket egy házaspár tartotta (volna) a mindennapi rutinok, családtervezés témakörben. Ehelyett a 3 pap közül kettő nagyon fiatal nem túl régen avatott volt, ők gyakorlatilag mindenről beszéltek, kivéve amiért mentünk. Már tudom, hogy a hét szentség közül melyik miként viselkedik, kivéve a házasság szentségét, mert azt átugrották, mondván úgyis arról szól az oktatás... Tudom, hogy mostantól bármikor meghalhatok, tolószékbe kerülhetek... és úgy kell mindennap elköszönnöm a másiktól, hogy ez bármikor megeshet velem, és mégsem szabad mindig erre gondolnom. Tudom milyen trauma egy huszonpár éves papnak, eltemetni egy tizenpár éves gyermeket... de nem tudok semmit arról, hogy az egyház amúgy miként vesz részt a házasságban, mit és hogyan tanított Jézus a házasságról... Az idősebb pap legalább valami párterápiás előadást tartott, az jó volt, ott egy két dolog világos lett. A hetedik előadást, amikor elmesélték, hogy a hőmérőzés milyen megbízható fogamzásgátlás (hatgyerekes házaspár előadásában) nem látogattuk meg.

A vendéglista és az ültetési rend sem volt egyszerű, napokig sakkoztunk, hogy kit hová ültessünk, és amikor végre jónak tűnt a dolog, akkor kiderült hogy 1) valakit kifelejtettünk, 2) valaki lemondta, 3) valaki(k) nem akartak ott ülni ahol... így éjszakába nyúlóan tologattuk a neveket egy Excel fájlban, míg végül kiderült ki hol fog ülni.

A következő akadályt a cukrászok akarták az utunkba gördíteni, de ez is meglett oldva. A dekorációt napraforgósra találtuk ki, így igyekeztünk mindent ehhez igazítani. Ha az ember egy lovastanyára keveredik lagzit tartani, igazi falusi hangulattal, akkor mindenképpen olyan témát kell beépíteni ami ide illik. Ebben a napraforgó megfelelőnek bizonyult. Így a tortát is szerettük volna, ha napraforgó (főleg marcipánból) díszíti. Az, hogy a cukrászdában kicsit több mint félórát várattak, az csak hagyján. De az, amikor kiválasztjuk a tortát és mondjuk, hogy kis marcipán napraforgókat szeretnénk... és a nő közli, hogy olyat nem tudnak... csak sárgarózsát... akkor kissé kiakadtam. Naná, hiszen a "prezentációs könyv" nevű katalógusban volt kála, margaréta, vadvirágok, tulipán ... mindenféle marcipánvirág... és majd fél óráig tornáztunk, hogy ugyan írja már fel a napraforgót... mert kiderült, hogy a néni csak egy pultos... végül persze a cukrászok elnézést kértek, a nő miatt, és olyan álomszép napraforgókat gyártottak, hogy csak na.

Lassan kiválasztódott a pálinka, a bor, az italok, a vőféllyel pedig pontosítottuk a menetrendet, ahogy kell.  Az idő pedig rohamosan közelített, alig két hét volt hátra amikor végre találkoztunk az eskető pappal.

Az úgy volt, hogy telefonáltak Egerből, hogy most megy oda a pap, kora délután lesz ránk egy szűk órája, tehát rohanjunk. Rekordidő alatt délután egyre ott voltunk és vártunk. Megebédeltünk és vártunk... fél öt körül felhívtam a papot, hogy mondja már meg meddig tart a koradélután. Akkor még a érsek úrral egyeztetett. De mindjárt jön. Fél nyolc körül kiderült, hogy már Pesten is volt és megkérdezte, hogy mikor járunk megint Pesten! Vicces ember. De jön Eger felé, 40 km és már itt is van. Kilencre meg is érkezett. Éjjen a kora délután. Akkor tudtam meg, hogy a pap nyugalmazott tábori lelkész. Ági édesapja nyugalmazott katona szintén. Majdnem fél órán át beszélgettek a múltról és más egyéb történelem előtti eseményekről, mikor jeleztem, hogy mennénk haza, és ezért rohantunk ide, hogy vele, "kora délután" tudjunk beszélni. Ekkor végre velünk is foglalkozott. Majdnem éjfél volt mire hazaértünk.

Aztán "kedves" barátom lemondta az esküvőn való részvételt, ez már csak azért is volt gáz, mert számoltam vele, és mivel ő szintén abból a városból érkezik, ahol drága fiam is lakik, így neki kellett volna felhoznia a fiatalurat. Hát ez nem így lett.

Közben intenzíven jártunk táncórákra, hiszem, hogy évekkel rövidítettük meg a tánctanár életét. :) és kétszer meggondolja, hogy vállal e még esküvői párokat :)

Esküvő előtt egy héttel megvolt a legénybúcsú is, remek hangulatban, olyan emberek társaságában akiket nagyon szeretek. Szenzációs volt.

Az esküvő előtt két nappal leutaztam a gyerekért, és visszajöttünk. Másnap még a dekoráció kellékeit szereztük be, illetve utolsókat faragtunk a létszámon, két megbetegedés miatt.

Pénteken végre trappolás közepette megérkeztünk Egerbe, majd lendületből kimentünk a helyszínre és elrendeztük a dekoráció nagy részét, illetve utolsó intenzív tánctanfolyamot tartottunk. Patakzott a víz rólam, rengeteget hibáztunk, kaotikus volt az egész.

---

Egy tökéletes nap

Pénteken este kiderült, hogy a nagy rohanásban a gyerek ruháit gyakorlatilag Pesten hagytuk, vagy én rohanok érte haza, vagy szerzünk valakit aki be tud menni a lakásba... senkinek nem volt kulcsa. Szerencsére a tánctanárunk indult vissza Pestre, így neki adtunk egy kulcsot, az egyik Pesten maradt jóbarátunkat megkértük, hogy mielőtt szombaton útnak indul, ugorjon be hozzánk a gyerek cuccaiért és hozza el azt hozzánk.

Így lett este és reggel...

A lányok reggel korán keltek, fodrász, sminkes... mi fiúk, csak olyan fél kilenc körül. Megreggeliztünk, majd tempósan kimentünk a helyszínre és befejeztük a dekoráció minden ránk váró részét. Felszereltük a lampionokat, az azokat ellátó kábeleket, ültetési térképet. Andi elkészítette mindazt ami a dekorációból még rá várt. Végül a virágosok megcsináltak mindent. Gyönyörű napraforgós lett a helyszín, az előző nap kopár és személytelen helyszíne egyszeriben megtelt élettel, és határozottan jó volt nézni.

Mivel az idő fogyott, így lassan elhaladtam lezuhanyozni és felöltözni. Eddigre a menyasszonyt már sminkelték, a ruhájában volt... egyszóval ő haladt. Megkaptam a vállfámat, amin az öltönyöm volt. Ledobtam az ágyra, és megállapítottam, hogy nincs rajta a nadrág. Bekopogtam a másik szobába, hogy ugyan adják oda azt is. Ott ugyan nincs... remek, akkor ott maradt Ági szüleinél... telefon haza... és nincs ott. Akkor Pesten maradt?!

Egycsapásra idegesebb lettem, aztán elmúlt és szabályos nevetőgörcs tört rám, a könnyem potyogott... ha nem így lenne, nem is a miénk lenne. Kaptam kölcsön egy fekete nadrágot, ami kicsit ugyan elütött a zakótól, de tényleg csak kicsit. így aztán ez is meglett.

Már fotózkodtunk, amikor kiderült, hogy a vacsora előtti pezsgőköszöntő szövegnél két dolog nincs meg, a szöveg és a pezsgő. Telefon barátomnak, aki ugyan már nagyon fáradt volt, de eltrappolt pezsgőért, kivitte a helyszínre, majd megdöbbenésére a várost lezárták traktorgyorsulási és borfesztiváli okok miatt.

Ez később még okoz némi kavarodást.

További fotók készültek, végre talán egy jó is. Aztán mentünk a következő helyszínre. A meleg természetesen megteszi a hatását a képeken csillog a homlokom, ki vannak dagadva az ereim... photoshop majd fog rajtam dolgozni rendesen :)

Következő fényképhelyszín az egri Érsekkert lett volna... ha oda találtunk volna. Csakhogy az idő fogytán volt, így az első adandó helyszínt belőttük.... félreraktuk a turistákat és a helyi mókusokat... újabb telefon. Keresztanyámék beestek a helyszínre, és fizettetni akartak velük (a szállásnál). Ez felettébb idegesítő volt, tekintve, hogy nekik nem kell fizetni, hiszen a közvetlen rokonság szállását mi vállaltuk, pár perces csörte után a nő a telefon végén elengedte őket a szobákba.

Újabb pár perc fotó, megint telefoncsörgés... Szüleim vannak eltévedve, meg elkésve, bár nem vészes még, de azért már a kikérésre nem fognak odaérni, az szinte biztos. Szörnyű. Megint fotó, megint telefon. Realizáltuk, hogy a rokonságnak nem adtunk kontaktot, hogy hol és kit keressenek, így mindenki engem hívogat. Szüleim a lefoglalt szállás helyett egy másik helyre mentek, pontosabban a lovastanyára, ahol ugyan szintén van szállás, persze csak kétszer annyiért. Mit nekünk újabb pár tízezer. Csakhogy itt jött a bökkenő.

Említettem fent, hogy Krisztián barátom mikor a pezsgőket vitte, majd jött vissza, lezárásokba futott. Ez ugye, érthetőleg, a lovastanyáról visszafelé érte. Innen jön, hogy szüleim hasonló torlaszokba futottak, mind oda, mind vissza. Közben lefutott a kikérő, keresztszülők és szülők nélkül. Mindössze egy szem baráttal az oldalamon. A látvány szánalmasnak ígérkezett. Szerencse a vőfély és fotós profizmusa, ami mentette a dolgot. Áthaladtunk a templomhoz, lévén fogytán volt az idő. Megérkeztünk és a barátok jelentős többsége már a helyszínen volt. Krisztián pár percet késett, tekintve a pezsgős affért, de még bőven időben volt. Keresztanyuék már 5 után értek oda, tekintve az elakadásokat és lezárásokat. De ők még mindig az elfogadható időn belül voltak. Ellenben drága szüleim sehol...

Mintegy 30 percet késtünk az egésszel. Mondhatnám persze viccesen, hogy a pap visszakapta a két héttel korábbi "kora délután" poént, de az igazság az, hogy mintegy 70 emberrel toltak ki. Ebben persze benne volt a dugó, meg a lezárás, de az igazság az, hogy mindenki más is szembenézett ezzel, tehát leküzdhető volt. De ők még el sem indultak akkor, amikor már kezdeni kellett volna. Mérhetetlenül mérges voltam rájuk.

Pedig megszokhattam volna, hogy ennyire trehányul állnak hozzám. (illetve ez esetben hozzánk).

A ceremónia a menetrendnek megfelelően lement, mindenki kimondta az igen, akarok, akarom, fogadom, ígérem... szavakat, kisétáltunk és végül egy kis rizzsel megszórtak minket. Aranyos volt.

Aztán jöttek a fotók, tömeges, családi, együtt, külön, barátok... stb. az idősebbek már unták.

Végül beültünk az elénk küldött hintóba. Én még ilyen kényelmesen nem ültem soha. Elindultunk, közben a turisták illetve a helyi lakosok kiáltozva integettek felénk és kiabálták az éjjen az ifjú pár - sok boldogságot kezdetű mondatokat.

Kb. 30 perc alatt kint voltunk a lovastanyán, ahol némi kenyérdobással megkezdtük az egészet. A vendégsereg éhsége miatt a vacsora megelőzte a nyitótáncot. Ettünk, vigadtunk, nevettünk, belesültem a beszédembe, ami meg sem volt írva... de legalább pezsgő volt.

Páran már itt ajándékot adtak, ami megható volt és kedves. És itt szeretném elmondani hogy a barátok, Ági rokonai és az én testvéreim komolyan kitettek magukért, sokan olyan meglepetést okozva, amire legmerészebb álmainkban sem gondoltunk volna. A legnagyobb meglepetést azonban szüleim tartogatták. "Természetesen" negatív értelemben... ennél kevesebbet nehezen tudtak volna adni.

No sebaj, nem azért hívtuk őket, hogy elárasszanak mindenféle jóval, persze nem tiltakoztunk volna, ha mégis :)

Aztán a vacsora után megvolt a nyitó tánc is, a betanult meglepetés zenével és koreográfiával... nos, itt szeretném megjegyezni, hogy bármennyire is pocsékul ment az előző nap, annyira dinamikusan léptünk át minden hibát a táncban... és egy csomót hagytunk benne... kezdetnek mindjárt az, hogy a tánc jelentős részében háttal álltunk a násznépnek... :( de annyira izgultunk, hogy csak na... :( a tangóból a rózsa is kimaradt...

A hibák ellenére persze hatalmas tapsot és ovációt kaptunk, és később is mondták, hogy aranyosak voltunk (tehát nem ügyesek :D).

A nyitótánc után a vőfély és pár ember szándékolt akarata ellenére a népeket nem nagyon lehetett rávenni a táncolásra.. két okból. Egyfelől nagyon ülős bandát fogtunk ki, másfelől a zenekar tökéletesen elkergette az embereket a tánctérről. Hogy egy példával éljek. A vőfély felhívja az embereket a tánctérre... csoportosuljanak házaspárok - párok arányban... előadja, hogy ő fogadott a zenészekkel, hogy kik lesznek többen... persze a vőfély nyert. (mindegy melyik oldal lett volna többen :) )

De ha már így mindenki összejött itt, akkor a következő andalgós zenére tessék táncikálni kicsit... oké ez megy is... tényleg táncolnak, csak pár idősebb ember ül le pár lépés után.

Véget ér a zene, emberek mosolyognak, és a zenekar felé fordul akik belekezdenek a következő zenébe :"azok a boldog szép napok ég veled, te nem tudod milyen jó nélküled"...

a korábbi 30 emberből 4 maradt ott...

Csak azért nem mondom meg, hogy az Egri Boys játszott nálunk mert az negatív reklám lenne... és az is csak reklám.

No persze az is ronthatta egyesek tánckedvét, hogy a vendégek között volt valóban jó pár nagyon jól táncoló emberke, és magamat ismerve ez nekem is a kedvemet szokta szegni.

szóval nyitó és egyéb tánc után kis lihegés, pihegés, majd a násznéppel beszélgetés, pár apróság ilyenek. Aztán hozták a tortát, nagyon szép lett. Amilyennek egy menyasszonyi-tortának lenni kell. A vendégek itt mutattak először olyan passzivitást, amitől kissé sz*rul éreztem magam, mert ugye az volt a mondás, hogy tessen idejönni, adunk tortát és adunk hozzá ajándék fotót... hát a hetven emberből ha 20 odajött... akkor már felülbecsültem.

végül a pincérek széthordták a torta maradékát a népnek, közben megmutatták a vicces videót ami rólunk készült (ilyen előtte külön, előtte együtt felosztásban)

volt derültség rendesen. - bár a képalapanyag nem volt éppen a legjobb.

Aztán kis tánci és menyasszonytánc. Közben az emberek egy része lelépett, szó nélkül. Ezen kissé sértődött vagyok, de ezzel nincs mit kezdeni... illetve voltak páran akik távoztak miután szóltak. Innen is köszönöm nekik hogy ott voltak velünk! Emberségből, becsületből pedig volt főnököm állított példát, ilyen becsületes emberrel régen találkoztam. Külön köszönet neki és kedvesének, hogy a problémák és minden más mellett mégis eljöttek hozzánk.

Szóval torta és némi tánc után menyasszonytánc. Ami elég jól sikerült, a végén leléptettem a menyasszonyt, kosárral együtt... jött a bolondmenyasszony projekt... ezt sajnos nem láttuk, majd csak felvételről, de elmondás szerint remek hangulatot okozott.

Visszatérés után menyecsketáncra is készültünk ott legalább nem hibáztunk sokat, remekül levezettük amit le kellett. Menyecsketánc, ami lényegében csak annyi, hogy táncolni illik az új asszonnyal és új férjjel... hát nem szakadtak meg az emberek. második pont volt ahol kissé csalódtam a tömegben. Ezután volt egy kocsis játék, hátha segít... és pár derűs pillanatot valóban okozott (meg nekem két pálinkát) :)aztán a tánctér megint leürült. Újabb emberek távoztak, megint páran szó nélkül.

A végére a közvetlen barátok és közvetlen rokonok maradtak, és velük hajnali fél ötig ment a táncikálás, igazi lagzis buli lett a vége. kb fél hatig még beszélgetés volt, aztán az emberek a szállásaikra haladtak, ahogyan mi is elfeküdtünk. Álmomban amikor sikerült elaludni még akkor is tánclépéseket láttam magam előtt...

reggel ébresztő után visszatértünk Ági szüleinek a házába, ettünk kicsit, majd kimentünk a tett helyszínére elszámolni, illetve lebontani a dekoráció maradékát.

végül nagyon elégedetten, de nagyon fáradtan hazajöttünk Pestre, bedőltünk az ágyba és másnap reggelig aludtunk.

inkább tárgyszerű mint vicces és részletes, de most csak olyan dolgokon tudnék viccelődni és morogni ami másokat megbántana és ezt most inkább kihagyom.

Akiknek a rokonainkon(különösen Ági szülei) túl nagyon hálásak vagyunk minden segítségért:

Doody barátom, aki az utolsó pillanatban is szolgálatkészen segített és viselte a hisztis vőlegényt :)

Andi aki segített, hogy a dekoráció olyan legyen amitől bármilyen menyasszony boldog lehetett volna, és aki nem csak tudását, de idejét és energiáját sem kímélve segített nekünk az utolsó pillanatig

Zoli aki megmentette a gyerek ruháját és vállalta a Bolondmenyasszony szerepét

és persze Enikő aki vállalta a menyasszony készülődésében a segítő szerepet :)
(aki szintén blogjában megörökíti az eseményt :)

-- Az heJesírási Hipákért eLnééstt. !!

A történet velem esett meg, majdnem 20 éve...

érdemes a linket meglátogatni

http://hulyevel.blog.hu/2011/04/08/egy_elmaradt_csaladi_baratsag_margojara 

 Nehéz lenne jól megfogalmazni, hogy mi munkálkodik egy ember elméjében éjjel, mikor minden amit napközben mímelünk elnyugszik, amikor elnyomott vágyaink, álmaink veszik át a terepet. Miként jön elő újra és újra egy harc, egy futás, egy értelmetlen gyártelep, vagy egy soha nem látott utca? Miért alakul valahogy minden álom vágyaink, félelmeink és mindennapjaink zavaros keverékévé? Miért sétálunk egy mezőn, olyan lelki békében amit még soha nem éreztünk ébren? Miért dolgozunk álmunkban, ugyanolyan keményen mint nappal? és miért keresünk válaszokat nappal az álmainkra?

Néha éjjel, ha éppen sikerül jól aludnom, verseket írok. Jó verseket. Szépek a szótagok, jók a rímek, a mondanivaló tömör, kerek, és egyszerre mondják ki amit érzek, és kapnak színes köntöst, hogy aki nem akarja, ne kelljen értenie. Számtalanszor határoztam már el, hogy amint felébredek, mert versírás közben tudom, hogy álmodok, leírom azonnal, papírra vetem, és széles e világ megláthassa, nincs nálam nagyobb költő e században. Hogy, el ne feledjem, újra és újra elismétlem a verset, de minden ismétléssel repedések jelennek meg a vers porcelán testén, a képek kihullanak, és végül valami értelmetlenséget kántálok aminek semmi köze sem a vershez, sem pedig az általam beszélt bármelyik nyelvhez. 

Hová tűnt a versem, riadok meg ilyenkor. Hol vannak a szavak, hol vannak a rímeim? Az érzés, amit a vers "írása" szült, még bennem van, érzem az édes ritmusait, a keserű gondolatait, a hangulatát, mindent. De versem elpárolgott, tán soha nem is volt vers. 

Talán csak érzéseim szövevénye, emlékeim, vágyaim összemosott eszenciája volt kezdetben is, csak míg álmodtam, addig értettem, addig a soha nem volt szavakat is felfogtam. Talán a görcsös ragaszkodás, hogy ezt le kell írni, indítja be az ébredés mindent elpusztító gépezetét, és eszmélek rá, hogy nem szavakból állt a versem. 

Ébredés után pedig marad a káosz, szavak kényszeres keresése, amik illeszkednének a szertefoszló érzéseim könnyű füstjébe. Majd a felismerés, hogy ez a vers sem születhet meg leírva, ezt is csak magamnak írtam, magamról. 

A Japánban történt események sorozata, a földrengésben és szökőárban meghalt emberek százai, ezrei előhívják az emberben lakozó együttérzést, segítőszándékot. Ha személyesen nem is vehetünk részt a katasztrófa sújtotta övezetben lévő embertársaink megsegítésében áttételesen mégis megtehetjük azt. Számtalan szervezet és csapat indult, vagy épp indul a térségbe segíteni, túlélőket keresni, illetve adományokat gyűjtenek.

Segítsünk nekik mi is, ha többel nem is, pár száz forinttal, egy pizza, vagy egy mozijegy árával... nekünk nem sok, de sok kicsi sokra megy alapon, gyógyszer, élelmiszer, ivóvíz lehet sok szerencsétlenül járt japán ember számára.

Amikor a vörös-iszap tározó gátja átszakadt, japánban élő diákok szerveztek gyűjtést a magyaroknak, álltak ki az utcára, mutogatták az itthon történt katasztrófa képeit így szerezve adományt egy kis kelet európai országnak (nekünk). Olyan gesztus ez, amely nem maradhat viszonzás nélkül, akkor amikor náluk csap le a természet, és sodor el autót, házat, gyerekeket, családokat.

Alant információk az esetleges adományokhoz (forrás: index.hu):

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat is gyűjtést hirdetett a földrengés és szökőár károsultjainak megsegítésére. Pénzadományokat az alábbi bankszámlára fizethetnek be: 11784009-20005320. (MTI)

A Magyar Református Szeretetszolgálat orvosokat és pénzt küld Japánba. Egyúttal adománygyűjtést indítottak a bajbajutottak megsegítésére. Az adományokat a következő számlaszámra várják: 10702019-85008898-51100005 (MTI)

(bár az orvoscsapat a radioaktív sugárzás miatt valószínűleg mégsem utazik ki)

 Te jó Isten, mindjárt nyolc óra... Hamarosan jönnek a kollégák és mindenki mosolyogva, vigyorogva, "Boldog Nőnapot" kíván... én meg puszilgathatom őket sorba... Egyik másikat, bottal sem piszkálnám, most pedig begyalogolnak az intim szférámba... Bezzeg Juli, majd megőrül, alig várja a sok buta bókot, a virágokat... még csokit is hozott, amivel a kedvességet viszonozhatja... és persze idén is eljátssza amit minden évben, hogy először begyűjti a virágokat, és a puszikat... majd 20 perc múlva, mintha elfelejtette volna a csokit, körberohan vele, és újra végigcsókolgat mindenkit... 

"óh, hát a csokit nem elfelejtettem?!" - szánalmas... miért nem nyalogatja őket körbe minden reggel?

Évának, ahogy elnézem, mindegy... neki is inkább teher, de ő szereti a virágokat... rossz ember nem lehet... És lehet vigyorogni, meg hallgatni a szellemesnek szánt kis mondatokat... tessék, itt a Béla... 

- Hölgyeim! Hölgyeim! Úgy látom mindenki elfeledkezett Önökről... No talán csak nem kegyed is elfelejtette milyen nap van ma? Virágot a Virágnak! oh Pardon! Virágokat a virágoknak! Egyet Önnek Beácska... Nono! Csak puszi után! ... Így... Egyet Önnek Julika, milyen csinos ma reggel! ... És Évikém, Ön most az utolsó, de csak azért mert magácska a legelső nő a történelemben! Ragyogjanak hölgyeim!

"magácska a legelső nő..." Ez a magácska... ettől falramászok... Na, mondtam... Juli természetesen elfelejtette a csokit... most meg vigyorog... Szegfű... valami leértékelésen vette... 

***

Mindjárt 10... lassan mindenki letudta a kötelező köröket, itt áll egy halom gaz... hogy valaki egyszer egy vázát is hozna... Na persze a főnök idén is kitett magáért, kis csoki, kis orchidea... és elmehetünk haza kettőkor... Hopp! Most ugrott fel Juli...

- Óh, hát a csokit nem elfelejtettem?! Azonnal jövök lányok.

Most rohan a főnökhöz... aztán a többiekhez... Miért nincs ennek pasija, férje, akárkije? 

Mondjuk, lehet, hogy Ő örül is ennek a dolognak... de én ezt nagyon nem szeretem... nem csak ma vagyok nő... nem csak ezen a napon értékelném, ha nem beteg tyúkozna le Sanyi mindenkit... 

Bezzeg Tamás nem jött... pedig már vagy két hete minden nap járogat ide... szerintem tetszem neki... Mondjuk rendes tőle, hogy nem áll be a sorba és alacsonyodik le a többiek közé... Azért ez tetszik, mer más lenni és nem követi a kliséket... 

- Bea! Hozza be kérem a délutáni megbeszélésre összekészített anyagot!

Ha egyszer nem ordítana... mindegy, ő a főnök... hova a francba tettem... ahh.. tudom, a fiókba. 

Jaj!... hát nem felejtette el... ez a Tamás egy igazi Úr... semmi lealacsonyodás... mikor tehette ide? micsoda szép kis rózsa... és csak nekem... Micsoda férfi... gondolt rám... Ja igen, a dosszié... 

-Viszem, Tibor!

Az Úr pedig így szólt, 'Menjetek, hajtsátok uralmatok alá a digitális technikákat, oldozzátok fel a lelkeket telefonon, SMS-ben. Terjesszétek szavaimat Twitteren, és valahány közösségi portál csak adódik az univerzum eme kis kék bolygóján"

http://index.hu/tech/2011/02/09/az_egyhaz_aldasat_adta_az_iphone-os_gyonasra/

Ím tehát megjelenik a gyónásért felelős alkalmazás. Ez csak az első verzió, bízhatunk tehát benne, hogy a következő verzióban lesz már vallásválasztás is, hogy a megfelelő penitencia kerüljön kiosztásra. Kinek egy korbácsolás, kinek egy miatyánk... 

Feloldozás egy üveg sör áráért..

Az ébredés elég nehezen ment, mintha valami nagyon mély kútból húztak volna ki. Kinyitva a szememet bántóan fehér volt minden. A párna puha volt, a takaró meleg. Éreztem, hogy zsibbadok kicsit, jólesett volna nyújtózni. De nem igazán sikerült megmozdulnom. Nehéz volt a karom, és az a furcsa zaj amit eddig szinte fel sem fogtam, kezdett erősödni. Körülnéztem. Szemben egy másik ágy, mellette kis szekrény. Minden kétséget kizáróan ez egy kórházi szoba.  Hogyan kerültem kórházba?

Az emlékeimben kutattam, arra még emlékszem, hogy a munkahelyemre siettem. Aztán valami éles fájdalmat éreztem a mellkasomban... és próbáltam megállni... valami csikorgás... aztán semmi. Illetve... mintha beszélnének hozzám... nem tudtam tisztán összerakni semmit.

a koncentrálásomat félbeszakította a kinyíló ajtó. Egy nővér lépett be, aki amint észrevette, hogy ébren vagyok. Rám mosolygott, odalépett majd megnézte a lázlapot. Kérdezte, hogy érzem magam ma reggel... Mondtam neki, hogy tűrhetően... bár tudnám, hogy hol vagyok... meg mikor.

A nővér készséggel válaszolt. A városi kórházban vagyok, mondta, és december 24-e van. Hogy érti hogy december 24? De hiszen ... Jó... akkor mesélje már el mitörtént mondtam neki. Továbbra is mosolygott, autóbalesetet szenvedtem, válaszolta csicsergő hangján, eltörtem pár bordámat, csúnyán beütöttem a fejemet... kellett volna a biztonsági övet használni... és a májam is megsérült, de megoperálták és minden rendben lesz vele. Illetve pár napig kómában voltam, mesterségesen a fejsérülés miatt. Pár napig? hiszen majdnem két hét telt el... No igen... de ma végre hazamehetek. Rögtön azután hogy felébredek a kómából? "vicces fiú maga" mondta a nővérke... Azzal kiment a szobából.

Kérdések sorozata kezdett a fejemben cikázni. De nem töprenghettem sokat, mert bejött két orvos, meg egy idősebb nővér. Áttapogattak, levették a kötésemet, megnézték a varratokat, majd visszakötöttek. A doki csóválta a fejét. 

"A két ünnep között jöjjön vissza, varrat szedésre. Lehetőleg ne emeljen, ne hajoljon. Kollégám hamarosan hozza a zárójelentést meg a nyilatkozatot."

"Milyen nyilatkozatot?"

"A távozásról, hogy saját felelősségére hagyja el a kórházat. Még valami, sürgősen keressen egy kardiológust, és próbáljon nyugodt maradni. Nincs valami jó állapotban."

"Akkor miért kell hazamennem?"

"kell? Ember, két napja könyörög hogy engedjük haza!" Azzal sarkon fordultak és kimentek a szobából... Én meg ott maradtam leforrázva. Egyszerre rengeteg emlék szakadt rám, munka, karácsony, fenyők, megbeszélések... Az egész értelmetlennek tűnt. Vártam, hogy valami varázslat történjen, hogy megértsek mindent. Egy csodára volt szükségem.. vagy valamire, ami megvilágítja ezt a felfordulást.

Hamarosan meghozták a papírokat, aláírtam amit kellett. Szótlanul tűrtem, ahogy megszabadítanak a rajtam lévő tapaszoktól, kis csövektől. átvettem a recepteket, és az igazolásokat. Nem emlékszem, hogy ők hívtak e taxit, vagy én... A következő 'pillanatban' már otthon ültem a fotelben, a teljesen feldíszített fenyőfa mellett. Tűrtem ahogy a fán villódzó fények betöltik a sötét nappalit. Úgy éreztem magam mint akit elárultak.

A telefonért nyúltam. Szinte öntudatlanul tárcsáztam, vártam ahogy kicsöng... felveszik... Hallottam ahogy anyám sokáig hallózik a vonal végén, de beleszólni már nem volt erőm. Letette. Nehéznek és árvának éreztem magam... és mindenről a karácsony tehet.  

Tizenkilenc évese lehettem, amikor utoljára otthon voltam. Karácsony előtt értem haza, akkor voltam elsős egyetemista. Hazaérkezésem után megdöbbenve láttam, hogy nincs semmilyen előkészület az ünnepekre. Kérdeztem is anyámat, hogy miért. Azt mondta, apáddal egyedül maradtunk, nincs miért ünnepelni a karácsonyt. Értetlenkedve néztem rá... de hiszen én is itt vagyok. Azt válaszolta, hogy már felnőtt vagyok, és azért a három napért, amit otthon töltök nem fogja felforgatni a házat. Felnőtt fejjel igazán megérthetem. Megértettem. Másnap hajnalban visszautaztam az egyetemre. Azóta nem voltam otthon. Majdnem 20 éve már. 

Az emlékektől forrónak és nedvesnek éreztem a szemeimet. Aztán csengőszó szakította félbe. Ki lehet az ilyenkor ?

Nehézkesen felkeltem a fotelból, az ajtó felé mentem. Valahogy nehéznek tűnt menni, járni, lélegezni. Létezni. Kinyitottam az ajtót, egy futár volt, hatalmas dobozzal a háttérben. "Meglepetés" vigyorgott a fickó, és tartotta a papírt, hogy írjam alá. Szótlanul aláírtam, megvártam amíg behozza. Masni volt rajta. Egyenesen a fa mellé tette. Láttam hogy várt még valamit, de fogalmam sem volt hol lehet a pénztárcám... a borhűtőhöz mentem, benyúltam és az első kezembe akadó üveget kivettem, és átadtam neki. A felső polcon jó borokat szoktam tartani. Azt hiszem egy 1956os Chateau Latour-t kaphatott. Különleges alkalmakra tartogattam... Boldog karácsonyt kívánt, amit viszonoztam, majd távozott. 

Ím tehát teljes a kudarcom. Nem elég, hogy karácsonyfa is van, most már ajándék is jár hozzá.  

Az egyetem után egyszer meglátogattam nagymamámat. Hideg, havas tél volt. Elég későn értem oda hozzá. Örültem amikor ajtót nyitott. Jó volt látni a vén csontot. Mosolygott mint mindig. Sütött kalácsot, pulykát, és állított egy apró alig díszített fát. Ahogyan azt az öregek szokták. Vittem neki egy szép fehér kendőt. Mert ami volt neki az már öreg volt, elnyűtt és nem védte eléggé már. Hogy megörült neki amikor kibontotta. Valósággal felragyogott az arca. Aztán kiment a konyhába, hogy behozza a húst. Hangos csörömpölésre lettem figyelmes... Kimentem a konyhába, a mama ott feküdt a földön és görcsbe rándulva kapkodott levegőért. A mentők hamar kiértek. Hordágyra rakták, de mielőtt kitolhatták volna a házból a mama beszélni kezdett. Csak sokadjára értettük meg, hogy a kendőjét kéri. Beszaladtam a szobába és felkaptam régi nyúlottat... de mikor mama meglátta leintett, hogy a másikat... Visszaszaladtam a másikért, mire kiértem már nem volt eszméleténél. ráterítettem, a mentősök szirénázva vitték el a mamát... Januárban a fehér kendőjével a vállán temettük el.

Kibontottam a csomagot. Szinte minden mozdulat ólom nehéznek tűnt. Szorított a mellkasom, sírnom kellett volna. A csomagot kibontva egy kerékpár állt előttem. Piros csillogós színben. Amilyenre valaha vágytam... Kitoltam a biciklit a lakásból. Levittem az utcára. Nagyon nehéznek éreztem... borzasztóan fájt az oldalam. Mikor leértem a bringára támaszkodtam, kicsit összeszedtem magam és nevetve elindultam vele a hóesésben. 

Aztán már csak arra emlékszem, hogy itt ülök fent és lóbálom a lábamat. Azóta volt időm gondolkodni sokat. Én vettem a fenyőfákat magamnak, én cipeltem őket fel... jó érzés volt a karácsonyra készülni... és jó érzés volt miatta dühöngeni. Az a kis bor amit megittam segített feloldani az ellenkezést, segített örülni és sírni. Piszok nehéz úgy boldognak lenni, ha az ember tudja, hogy józanul ellenkezni fog. 

Most amúgy az itteniek ítéletét várom. Szeretnék visszamenni és mindent másképp csinálni... 

Az ég tündöklő kék volt, a napsugarak bevilágították a szobát. Mintha nem is tél lenne, hanem mondjuk tavasz. Az ébredés könnyű volt, frissebbnek éreztem magam, a tegnapi nátha mintha messze szállt volna. A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem az időt, fél kilenc volt... Tizenharmadika ? 3 napot átaludtam volna?Az nem lehet. Felkeltem, és a nappaliba rohantam. A tegnap behozott fa... mármint a jelek szerint három napja... ott állt a kandalló mellett feldíszítve... hogy hogy feldíszítve? De hiszen a futár csak lerakta.

Hirtelen szédülni kezdtem, a számítógépemhez siettem, bekapcsoltam... Megvártam amíg elindul, aztán mohón a sarokra tapasztottam a tekintetemet és vártam... vártam hogy megjelenjen a dátum. Megjelent... tizenharmadika.

No jólvan, tehát a jelek szerint átaludtam 3 napot, miközben valaki feldíszítette a fát... Mondjuk a takarítónő lehetett... látta bent állni a fát, meg a díszekkel teli dobozt... végülis mi mást gondolhatott... szorgos teremtés... gondolom feldíszítette...

No de ez így nem maradhat... nem kell a fa. Nem kell karácsony! Akármilyen lelkesen próbálja valaki belopni a karácsonyt az életembe... ittam egy kávét. Aztán mégegyet. Kellett a pörgés, hogy össze tudjam rakni az elmúlt napok eseményeit. Hogy megértsem mi miért és hogyan történik.

Először volt ugye az egyszem fenyőág... aztán másnapra a sok kis rajz, és a letépett sebtapasz. Másnap itt volt a fenyőfa a lakásban. Aztán a mázolat, és a másik fenyőfa. utána a prezentációmat tette tönkre valaki... kis fintorral ugyan, de ez a szerencsém lett, hiszen ezt a prezentációt fogadták el. A fényképek... Végül pedig a megrendelt fa, amelyik most itt áll feldíszítve, várja, hogy betölthesse karácsonyi szerepét...

Két dolog nem ment a fejembe, az egyik a fényképek, a másik, hogy miért van feldíszítve a fa tizenharmadikán. A fényképekről eszembe jutott a memóriakártya, hogy rengeteg fénykép van rajta. Gyorsan újra elővettem és átnéztem a képeket... Továbbra is én vagyok a képeken, ezt látom... de nem értem. Fel s alá járkáltam a szobában... éreztem, ahogy múlik a kávé hatása, és tompulok, így gyorsan ittam egy másikat... Kis nyomást éreztem a halántékomnál, de gondoltam ez a felfokozott izgalmi állapotnak köszönhető...

Megcsörrent a telefonom. A munkahelyről hívtak... Az a kolléga akit a helyemre kineveztek, kérdezte, hogy akkor ma tudom e fogadni... mondtam, hogy persze... csak előbb be kell érjek... azt mondta semmi gond, mert úgy is kettőre beszéltük meg... mit csináltunk ? mikor beszéltük meg?! Tegnap?

Pulzusom az égbe szökött, agyamban újra éreztem a lüktetést... próbáltam lehiggadni, de egyszerűen képtelen voltam befogadni az információkat... villanásszerűen ugrottak be képek, újra a fenyőfáról, a díszítésről... egy megbeszélésről...

Kirohantam a lakásból... beültem a kocsiba... akkor vettem észre, hogy gyakorlatilag pizsamában vagyok. Majd felveszem a bent lévő öltönyömet... Méghogy tegnap megbeszéltük... de most... talán megtudhatok végre valamit... újra éreztem a zúgást a fejemben... az idegességtől alig kaptam levegőt... mintha elefántok ülnének a mellkasomon... aztán egy éles fájdalom és valahol a távolban fékek csikorgása hallatszott...

Az éjjel álmok nélkül telt el, olyan volt mintha egy előző nap fejbevágtak volna, és eszméletlenül feküdtem volna reggelig. A reggeli ébredés szörnyű volt. A fejem fájt, az orrom folyt, a szemeim be voltak dagadva. A betegség teljesen leterített. Csak feküdtem az ágyon, mint egy lelőtt kutya. Percek teltek csak el, de óráknak tűntek. Végül kikecmeregtem az ágyból, elvonszoltam magam a fürdőszobába. A fejem zúgott, szédültem. Mint aki másnapos.

Aztán a konyha felé vettem az irányt, gondoltam csinálok egy teát magamnak, meg eszek valamit. Most jól jönne egy ápolónő. Éppen a cukrot szórtam a teába amikor csöngettek... Értetlenkedve emeltem a fejem a hang irányába... ezer éve nem csöngettek be ide utoljára. Kimentem, ajtót nyitottam és egy hatalmas fenyőfa állt az ajtóban. Itt a vég gondoltam, a fenyők és a karácsony minden kelléke összeesküdött hát ellenem, és a végső csapásra készülnek... Aztán megszólalt a fa... Csak álltam és bámultam... aztán erélyesebben beszélt... végül megráztam magam, a fa pedig megmozdult, egy fickó jelent meg a fa mögül, aki tartotta eddig... ő beszélt... megkönnyebbültem.

"Meghoztam a fát amit rendelt" - mondta...

"Nem rendeltem fát... " válaszoltam neki, hangom mély volt és dörmögött.. rekedt voltam.

A futár kérdés nélkül tolta az orrom alá a megrendelő lapot, amelyen az én nevem, címem szerepelt... és hogy fizetve. Lassan kezdtek az előző nap emlékei visszatérni, a prezentáció, a fényképek... és most itt ez a fa... Úgy gondoltam, taktikát váltok, és amíg rá nem jövök, hogy mi és hogyan történik, addig nem üvöltözök... nem is tudnék...

"Hozza be kérem..." - mondtam és szélesre tártam az ajtót... a fickó bejött, behozta a hatalmas fenyőt, lerakta a kandalló mellé, majd kiment és így szólt

"Egy perc és itt vagyok..."

Csak bámultam utána bután. Az ajtót nyitvahagytam, visszamentem a konyhába a teámhoz. Semmit nem értettem, de most olyan gyengének éreztem magam, hogy nem akartam továbbrontani a helyzetet. A futár, egy perc múlva megjelent, két hatalmas dobozzal

Kérdőn néztem rá

"A díszek" válaszolta.

Milyen átkozottul meg van ez szervezve, gondoltam...

A futár elment, én leültem és megittam a teámat. Aztán a fára rá sem pillantva a számítógépemhez sétáltam, megnézni az előző napi prezentációt.

A pénzügyi szekcióig semmi extra nem volt, ott viszont... egycsapásra világos lett miért mosolyogtak az igazgatóságon... a görbéken, amiket a pénzügyi tervhez készítettem, apró hóemberek csúsztak le... A következő képen a másik grafikonon apró télapók ugráltak... A következő képen pedig ott volt a fenyőárus... aztán pedig én. Alaposan megnéztem a képet, és egyre inkább éreztem, hogy valami nagyon különös dolog történik velem... mert a képen, minden kétséget kizáróan én vagyok. A fényképezőgéphez sétáltam, kivettem a memóriakártyát és a kártyaolvasóba dugtam. Egyszeriben rengeteg képet találtam rajta... a fenyőről, az árusról, a szakadó hóról... Aztán nem tudtam tovább nézni mert egyszerűen éreztem, hogy fáradok, és hogy az agyam képtelen befogadni a látott képeket.

A prezentáció utolsó két diája következett, olcsó kézi eszközök... Az volt a lényeg, hogy próbáljunk meg a saját márkás termékeinkhez hasonló, olcsóbb eszközöket gyártani, amik tudásban kevesebbet nyújtanak, de az alacsonyabb felhasználói igényket is kiszolgálja. Mielőtt egy esetleges konkurens lecsap erre a területre...  És ez tetszett nekik...

Aztán bezártam mindent, a fejem újra fájni és zúgni kezdett... éreztem, hogy semmit nem értek... visszafeküdtem az ágyba.

Mielőtt azonban elaludtam volna, a telefonom megcsörrent. A rendőrségről kerestek, és a nyomozó tiszt közölte, hogy csak az én ujjlenyomatomat és a takarítónőjét találták meg, nincs benne harmadik embertől származó.

Megköszöntem az információkat, majd szinte abban a pillanatban elaludtam...

A következő reggelre a betegségem szinte elmúlt... A telefonom után nyúltam, hogy megnézzem mennyi az idő... reggel fél kilenc volt... a dátumra pillantottam... Három napot átaludtam volna ?

 Éjjel őrült álmok kínoztak. Láttam magamat ahogy újra és újra megpróbálom kitépni a fát a kocsiból, ahogy őrjöngve állok a fenyőfa előtt a fürdőszobánál. Gondolom a láz miatt láttam magamat, ahogy letépem a ragtapaszt a naptárról, ahogyan megvettem a fenyőfákat... annál az embernél akiről már beszéltem... 

Reggel nagyon gyengének és erőtlennek éreztem magam, izzadtam, remegtem. Még csak hét óra volt, nehezen összeszedtem magam, és levonszoltam magam a konyhába, kerestem pár tablettát, meg C vitamint... ittam egy teát, és még mindig nem éreztem magam jobban. Felöltöztem és elindultam a lakásból. A liftben a falnak támaszkodva tudtam csak megállni, úgy remegtek a lábaim.

A kocsihoz érve egy pillanatra megálltam, de arra sem volt erőm, hogy káromkodjak. Este nem húztam vissza az ablakot, úgy álltam meg a ház előtt... Igazság szerint a kocsikulcs is benne maradt. Az éjszakai fagy, és szél megtette a hatását, a szélvédő belül is meg volt fagyva, és hó borította az üléseket mindenhol... Az ülést lesöpörtem, majd beültem. Beindítottam a motort, és bekapcsoltam a fűtést... és vártam. Közben pedig őrülten reszkettem az ülésben. Képtelenségnek éreztem, hogy beérjek, vagy hogy megtartsam a perezentációt.

Háromnegyed nyolckor végre elindulhattam. Az ablak belső feléről lecsöpögő víz valahová elfolyt, tudtam, hogy nem lesz ez jó, de nem volt rá erőm, hogy foglalkozzak vele. 7 óra 55-re beértem. Felmentem az igazgatóságra, ahol már várt a beosztottam. Látszott rajta, hogy nagyon rút ábrázatom lehet. "Megfáztam" mondtam neki. 

Bementünk a tárgyalóba, ahol már vártak minket. Leültünk, a prezentációt tartalmazó pendrive-ot átcsúsztattam a projektort és laptopot kezelő asszisztensnek. Nem fogtam fel, hogy miket beszélnek körülöttem, csak a nevemre kaptam fel a fejem.

Felálltam, és mindenki felé meghajoltam. Röviden megpróbáltam bemutatkozni, majd megköszöntem a lehetőséget. Bemutattam a kollégámat, aki szintén felállt, meghajolt.

Egyik igazgatósági tag megkérdezte, hogy biztosan meg tudom e tartani a beszámolót. Mondtam neki, hogy igen... aztán hazamegyek... helyeslően bólogattak.

Az asszisztens projektorral kivetítette a prezentációmat a mögöttem lévő vászonra. A prezentáció első pár percében semmi nem történt, talán a gyógyszerek kezdtek el hatni, talán az agymunka eredménye, de kicsit jobban éreztem magam, és képes voltam megközelítőleg átadni amit szerettem volna, aztán elértünk a pénzügyi részhez. 

Azt gondoltam, hogy azért ül ki mosoly az arcokra mert elégedettek a számokkal, ettől kissé jobban éreztem magam, és további erőt merítettem belőle. Aztán a távlati tervek következtek. A mosolygás erősödött, illetve a főigazgató előredőlt és feszülten figyelt... Ekkor néztem hátra a kivetített képre én is... Rengeteg fenyőfa és egy ismerős alak jelent meg a vásznon. A fenyőfaárus... de hát hogyan... ? kértem a következő diát, amin ÉN voltam rajta a fenyőfák között!

felrémlett az éjszakai álmom...

Újabb kattintás és egy teljesen ismeretlen dia ugrott be. Olcsó kézi eszközök! felirattal... 

Fogalmam sem volt mit látok, hiszen ezt nem én csináltam... és mit kerestem az előző képen... Az igazgatósági tagok nagyon izgatottnak tűntek a látott ötlet, a számok és értékek miatt... Újabb kattintás, és teljes extázisba estek. Gratuláltak, a főigazgató pedig elismerően bólintott, majd szót kért... Azt mondta, soha nem látott még ilyen bátor és látványos prezentációt, csak számokat, meg statisztikákat, görbéket mutogat neki mindenki, ami mögött semmi érdemi tartalom nincs. (pont ilyennek készültem eredetileg, és szerintem nagyon profi benyomást keltett)... de ez, hogy saját példát mutattam a piaci résről, ez szenzációs, és örül, hogy én leszek az új tag az igazgatóságban!

Fogalmam sem volt hol vagyok, egyre csak zúgott a fejem, kavarogtak a hangok a fejemben, a látott képek, a fenyőfa, az árus, az én fényképem, az álmok...

Fogalmam sincs hogyan értem haza... bezuhantam az ágyba és elaludtam...

 A takarítók kiváló munkát végeztek, lesúrolták a falról a festéket amennyire lehetett, majd fehér festékkel átkenték a falat. Igazából nem is takarítók, hanem mindenesek. Ha csőtörésem lenne, kijönnének, eltüntetnék a nyomokat, megjavítanák a vízvezetéket, rendbe tennék a szőnyeget, parkettát... egyszóval profik. 

Mind emellett továbbra is ideges és feszült voltam. Egyszerűen ez ami történik, már túlmegy minden emberileg elfogadható határon. No meg az, hogy kineveznek délelőtt, másnap reggelre meg mondjam meg, hogy mi hogyan fog alakulni a jövőben. No de semmi gond... vannak ötleteim, terveim. 

Miután kiléptem a kapun, a kocsit kint találtam a ház előtt. Pedig meg mernék esküdni, hogy este beálltam a garázsba. Mondjuk néha kint is szoktam állni, mikor hogy tartja kedvem, de tegnap beálltam... Vagy ezek szerint csak akartam. Mindenesetre, most vastag hótakaró fedte az autót. Igen bosszantó érzés volt, hogy takaríthatom róla a havat... Arra gondoltam, hogy talán nem is baj mégsem... a délelőtt felhalmozott feszültséget levezetem a hó eltávolítása közben... Lesöpörtem a havat a vezetőoldali ajtóról meg  a zárról... aztán megfagyott a vér az ereimben.

Feltéptem a kocsi ajtaját és beleordítottam az utastérbe... ott feküdt, a lehajtott ülésen egy második fenyőfa... mintha tudta volna aki berakta, hogy nem veszem észre délelőtt... ledobtam a táskámat... és elkezdtem kiráncigálni a fát a kocsiból... letörtem a belső visszapillantó tükröt, a tüskék belefúródtak a bőr ülésekbe, és a gyanta minden lehetőséget megragadott... szó szerint... 

őrjöngve téptem ki a fát a kocsiból... tekintélyes mennyiségű tüskét hagyva mindenhol... mit sem törődve a következményekkel, a fát messzire dobtam... a táskámmal letoltam a havat a szélvédőről... bevágódtam a kocsiba és kievickéltem a hó fogságából... 

Borzasztó látványt nyújthattam, ezt abból gondolom, mert amikor beértem a munkahelyemre, mindenki félelemmel vegyes érdeklődéssel lesett az asztala felől... bementem az irodámba, bevágtam az ajtót... leroskadtam a székbe... fájt a fejem, zúgott a fülem... szorított a mellkasom... egyszerűen totális idegroncsnak éreztem magam.

Ledobtam a kabátomat, ittam egy kávét... majd berendeltem az egyik beosztottamat. Kicsit rendeztem a kinézetemet, és elmondtam neki, hogy valóban előléptettek, és meg kell neveznem az utódomat... Elétártam, hogy Őrá gondoltam, ha elfogadja.. ha nem akkor külsőst hívok... Gondolkodási időt kért, mondtam neki kap egy órát, amíg megcsinálom a holnapi prezentációt.

Egy óra múlva visszatért, és közölte, hogy vállalja. Néhány mondatban felvázoltam neki a feladatait, és megkértem, hogy holnap reggel nyolcra legyen itt.

Befejeztem a prezentáció készítését, átfutottam még egyszer. Elégedett voltam a munkámmal. Az új lehetőségek sora pedig feledtette az egész délelőttös bosszúságot. A prezentáció anyagát átküldtem minden kollégának egy kis tájékoztatóval, benne az utódom megnevezésével. Úgy gondoltam erről tudniuk kell... végül összeszedtem magam, hogy hazainduljak. A kocsihoz érve újra elfogott az ideges remegés, mert a levert tükör látványa eszembe juttatta a fenyőtüskéket, a gyanta ragadósságát... A kocsiba beülve pedig az átkozott illat csapta meg orromat. Éreztem ahogy a fenyő szaga behatol a bőrömbe, belefúrja magát a pórusaimba, hogy a szaglósejtektől az agyamig jut az illat azonosításához szükséges ingerület... ahogy az agyamban megjelent egyszerre a düh, a keserűség... és néhány emlék.

Valamikor, amikor még gyerek voltam rettenetesen szerettem volna egy biciklit kapni. Sokszor ígérték meg születésnapomra, karácsonyra... Soha nem kaptam meg. Egyik karácsonykor mindennél jobban vártam, hiszen a kiszabott valamennyi feltételnek megfeleltem, az előző év végi bizonyítványom csupa ötös volt, a félévi eredményeim is. Rendszeresen segítettem otthon és a húgom tanulásában is. Aztán eljött a karácsony, és mindenki sokat sejtetően mosolygott. Joggal készültem életem első igazi biciklijére. Nem érdekelt, hogy kint hó van, és nem lehet használni még hónapokig... a tudat hogy megvan... mindent feledtetett. Alig vártam, hogy este legyen. A fát délután feldíszítettük, a családi vacsora megvolt... Aztán este, amikor eljött az ajándékbontás ideje, sebesen cikázott a szemem, hogy lássam hol áll a bicikli. De nem állt sehol sem. Gondoltam, nem állították be a fa alá... végülis jogos. Így reménytől és boldogságtól csillogó szemmel néztem a szüleimre, akik átnyújtották ajándékomat. Egy tollaslabda készletet. Abból is egy olcsó műanyagból készült példányt. Közben mosolyogva kívántak "Boldog Karácsonyt!" ... Egy világ dőlt össze bennem. Arra a kérdésre, hogy "miért?" az a válasz érkezett, hogy úgy sem tudnál vele még játszani... és hogy a karácsony a szeretetről szól, nem az ajándék méretéről vagy értékéről... 

Letekertem az ablakokat, és elindultam haza... Mire hazaértem a fülemet már nem éreztem a hideg levegőtől, az ujjaim is megmerevedtek, és a fejem is zúgott. A lakásba érve szinte önkívületi állapotban zuhantam az ágyba...

Éjjel zavaros álmok kavarogtak a fejemben, prezentáció, őrült kacagás, fenyőfák tánca... reggel kimerülten és lázasan ébredtem...

Reggeli fáradtság megint erősebb volt mint a szokásos. Lehet, hogy a bor lehet az oka. Jobban megterhelte a szervezetemet mint gondoltam. Elhatároztam, hogy ebből a borból nem veszek többet. Az éjszaka folyamán a havazás nem nagyon csillapodott, a tetőablakon nem láttam ki, csak a furcsán sötétnek tűnő fehér havat láttam. 

Nehézkesen felültem, majd elindultam a fürdőszoba felé. Micsoda szerencse, gondoltam, hogy van itt az emeleten is... emlékszem, gyerekkoromban egy fürdőszobánk volt, és egybe volt építve a wc-vel. Ha valakire rájött a szapora, félóráig használhatatlan volt a helyiség, mert nem szellőzött egyáltalán. Meg aztán, ha valaki fürdött, akkor nem lehetett használni a wc-t...  Így alakult ki bennem a kép, hogy külön kell lennie a wc-nek, ha felnőttem... és legalább két fürdőszoba kell. Ilyen és hasonló szituációk alapján alakult ki bennem a kép, hogy milyen életet szeretnék, milyen lakást, milyen munkát, milyen barátokat. Sokáig reménykedtem abban is, hogy megfelelő feleséget is találok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy túl sok ideje vagyok már egyedül, szabályaim, rendszereim túlságosan zártak, nehezen tűrnék a változást, és senkitől nem várhatom el, hogy ezekhez alkalmazkodjanak. Itt van például ez a karácsony. Én ugye nem szeretem, nem is ünneplem. Nehéz lenne megmagyarázni, vagy összeegyeztetni, hogy miért nem ünneplem a karácsonyt. És esetleg mégis megpróbálna átalakítani... abból vita, feszültség lenne... nem is működne. Így letettem arról, hogy feleségem, családom legyen. Persze régen ezt is másképp gondoltam. Sőt, még karácsonyt is elképzeltem gyerekként, hogy milyen lesz, majd ha nekem lesznek gyerekeim. Aztán felnőttem, és rájöttem, hogy ez a karácsony dolog egy agyrém. 

Miután lezuhanyoztam, lesétáltam a nappaliba... illetve csak akartam. A lépcső tetjén görcsbe rándult a kezem, a gyomrom, valamennyi arcizmom... Szemeim üvegesen meredtek előre... éreztem ahogy a pulzusom emelkedik, ahogy a vérnyomásom nő. Halántékom lüktetett, és ezt a lüktetést a fülemben is éreztem, hallottam... az egész agyam lüktetett. 

A nappalit úgy alakíttattam ki, hogy a kandalló fölött egy meglehetősen magas üres falfelület alakuljon ki. Ide képeket terveztem rakni. A szép fehér falra aztán időről időre hol egy kép, hol egy - egy érdekesebb tárgy került, a hangulatomtól függően... de ahhoz, amit most ott láttam, egyáltalán nem volt hangulatom. Lerohantam a lépcsőn, és utam a kamerához vezetett. Reménykedtem benne, hogy este visszakapcsoltam mindent. Leszedtem a kis tenyérgépet, a laptophoz kapcsoltam, és elindítottam a lejátszást... Sötét volt a képen, sokáig nem mozdult semmi. Aztán egyszer csak valami megmozdult, majd elfeketedett a kép. Kikapcsolták a kamerát. Visszatekertem, hogy lássam ki lehet az aki bejött... de a sötétség miatt semmit nem tudtam kivenni az alakjából...

Felhívtam a rendőrséget. Betörést bejelenteni. Igen - igen érdekesen alakult a telefonbeszélgetés

- Betörtek hozzám!
- Értettem, küldök egy járőrt! Addig próbálja meg megállapítani mik tűnhettek el, de ne nyúljon semmihez, ne mozdítson semmit, az ujjlenyomatok miatt
- Nem vittek el semmit... Rongáltak...
- Értem, akkor amit összetörtek, azokat hagyja érintetlenül...
- Nem... semmit nem törtek össze... összefirkálták a falat...
- Graffiti?
- ... Igen...
- Értem, küldöm a járőrt!
- Köszönöm...

Nehéz lett volna megmagyarázni, hogy valaki felfestette a falra hogy "BOLDOG KARÁCSONYT!" ... márpedig ott virított hatalmas piros betűkkel... rajta fehér kis imitált csillogással... izzadtam, a karom zsibbadt a mellkasom nehéz volt, és levegőt sem kaptam igazán... borzasztóan ideges voltam... Közben eszembe jutott, hogy a munkahelyemre is be kell telefonálnom, hogy nem megyek be.. csak délután. Ezt viszonylag gyorsan elintéztem, aztán felhívtam azt a takarító céget, akik gyakorlatilag mindent el tudnak tüntetni... délutánra ígérték magukat...

A rendőrök hamar kiérkeztek, körbejárták a lakást, megnézték a feliratot. Ha nem karácsonyi lenne, még tetszett is volna. Kikérdeztek, hallottam e valamit éjszaka, vagy láttam e valamit. Mutattam nekik a felvételt, azt elkérték. Mindent leírtak, ujjlenyomatokat vettek, tőlem is, hogy ki tudják szűrni az enyéimet. 

Aztán lefotózták a falat, meg mertem volna esküdni, hogy egymást is fotózgatják a felirattal... mint valami látványosságnál... megnyugtattak, hogy csak a méretarányok miatt tették... nem igazán hittem nekik.

Aztán körbejárták a lakást, hátha találnak valami nyomot. Találtak. Egy piros festékes törölközőt a lenti fürdőszobában, meg némi festéket a mosdókagylón. Az aljas gazember, nálam tisztálkodott és még a törölközőmet is tönkretette... lefoglalták mint tárgyi bizonyítékot. Meg egy fenyőfát... már megint egy fenyőfát... ezt is lefoglalták... Végül 11 körül elmentek. 
Egy órára értek oda a takarítók, akik meglepődtek, vigyorogtak... végül eltüntették a mázolmányt.

Közben befutott a takarítónő is, neki mondtam, hogy ma nincs szükségem rá, menjen nyugodtan haza. Három órakor csörgött a telefonom, az egyik igazgatósági tag hívott és gratulált a kinevezésemhez... mondtam neki, hogy én még nem tudok semmiféle kinevezésről, és hogy az email nem jelent semmit... amikor közölte, hogy jó ez világos, de most szeretné tudatni velem, hogy kineveztek. Őt érte a megtisztelő feladat hogy közölje velem. És reggel nyolcra várnak az első igazgatósági megbeszélésen, és várják a terület éves beszámolóját, hogy ki lesz az aki átveszi az eddigi munkámat és a távlati céljaimat.

Remek... Amint a takarítók elmentek, én is kocsimhoz mentem, hogy beérjek a munkahelyemre és a holnapi prezentációra előkészüljek... 
 

 A reggeli havazás csodálatos látvánnyal várt. A pelyhek mint hófehér labdacsok úgy hullottak az ablakra. Nem túl régen kezdhetett esni, mert még nem lepte be az üveget teljesen. Az ágy melletti kapcsoló felé nyúltam, hogy bekapcsoljam az ablakfűtést. Így a hó nem marad meg az üvegen, én pedig csodálhatom a havazást, és az égen úszó szürke paplant... aztán egyszer csak eloszlott az idilli érzés, és lélekszakadva rohantam a kamerához. Villámgyorsan lekötöttem a tenyérgépet, és a saját laptopomhoz csatoltam...

Vágytam rá, hogy lássak valakit rajta. Egyszerűen éreztem, hogy akarom hogy lássam, amint valaki bent van a lakásban... Azonban senki nem volt a képeken...a felvétel gyakorlatilag üres volt... 

Csalódott voltam, mert már a markomban éreztem azt aki ilyet tett velem. Aztán hátradőlve a székbe, nyugalmat erőltettem magamra. Végül is nem történt semmi. A lakásban béke honolt, nem volt fenyőrajz, vagy fenyő. Semmi. Lehet, hogy a takarítónő van a dologban mégis, csak megijedt, hogy rájöttem és nem mer többet ellenem tenni... Ha így volna, akkor volna talán a legjobb. 

A reggeli kényelmes elfogyasztása után, felébredt bennem a gyanú újra, így a kamerát újra aktiváltam. Hátha napközben csap most le... Halk kuncogással zártam be az ajtót, és mentem a kocsimhoz. Az út, hála a havazásnak kellően csúszós volt, és a többségében a fehér paplan mindent megszépítve takarta el a város szürke borzalmát, az úton nem tudott megmaradni, és barnás szutyokként gusztustalan folyónak tűnt a fehér mezők között.

A munkahelyen egy ökölszabályt vezettem be: aki utánam ér be dolgozni az késett. Nem érzem magam annyira rossz főnöknek, mindennap 10 perccel munkakezdés utánra értem be eddig is... Hétből négy beosztottamat kellet kiosztanom, mert késtek... El kellett volna indulni időben! 

Hogy a nyuglamam ne legyen mégse teljes, telefonon kezdtek hívogatni, ki az igazgatóságról, ki a velem egy szinten lévők közül... volt aki gratulált, és volt aki neheztelt, mert Ő akart igazgatósági tag lenni.. nem győztem magyarázni, hogy megértsék, én még nem kaptam felkérést, kinevezést, és egy email nem jelent semmit... persze nem értették meg... kezdtem goromba lenni...

Közben nem érkezett meg az ebédem... novembertől januárig rendelem az ebédemet, mert nincs kedvem műfenyők, műhavak között tölteni az ebédidőmet... de az ebéd nem érkezett még meg... Ami a vérlázító ebben, hogy arra sem méltattak, hogy szóljanak... Így hát én telefonáltam... emlékszem igen - igen feszült voltam, és minden egyes kicsengéssel csak nőtt bennem a feszültség... Aztán felvették, és higgadtnak szánt kérdésemre is csak annyi volt a válasz, hogy a futár úton van... 

"Ha nem ér ide az ebédem 20 percen belül, fel fogok dugni egy fenyőfát a seggedbe kisanyám!" Hogy a történetiség szempontjából megőrizzem a hűségemet, azt kell mondanom, hogy ordítottam a telefonba. A válasz erre az volt, hogy lecsapták a kagylót... 

Az ebédem 15 perc múlva ott volt, de a futár tekintetében sok jó nem volt... Percekig méregettem a dobozt, hátha kibontotta és beleköpött... de a fólia keményen rá volt dolgozva a műanyag dobozta... mindenesetre az étvágyam elment, egyik kollégát leküldtem, hozzon nekem kínait. Miután reggel elkésett, készséggel tett eleget a kérésnek.

Este kicsit tovább maradtam, de még így is hazaértem hétre. a felvételt gyorsan átpörgettem, de azon kívül, hogy a takarítónő még a képkeretet is áttörölte, nem sok mindent láttam... azt meg kell hagyni, hogy alapos munkát végez...

fáradt voltam... ittam egy pohár bort, a maradékot meg kiöntöttem, két napja állt már a hűtőben... 

Másnap reggel viszont fejtetejére állt a világ...

Reggel, az ágyam felett lévő tetőablakon kopogó esőcseppek ritmusára ébredtem. Szeretem nézni az ablaküvegen koppanó cseppek szétterülését, ahogy lassan lecsurog az üvegről. Ez persze csak egy szerencsés hozadéka az ablaknak, ami miatt szerettem volna egy ablakot az ágyam fölé, az az volt, hogy szeretem nézni a zuhanó esőcseppeket, a lassan alá hulló pelyheket, ahogyan a szürke masszából kiválnak az apró fehér pamacsok és aláhullanak... Tiszta égboltnál pedig a csillagokat. Gyerekként mindig szerettem volna plafonra ragasztani apró csillagokat, de szüleim soha nem engedték. Így magamnak valósítottam meg, de nem holmi műcsillagocskákkal, hanem az éjszaka bársonyában ragyogó valódi csillagokat. 

A kopogás mellett azonban valami furcsa szagot éreztem, ami egyre jobban elvonta a figyelmemet a kopogásról. Felkeltem az ágyamról, és növekvő gyanakvással szimatoltam. Lehetetlennek tűnt amit érzek... Orrom a fürdőszoba felé vezetett. Szinte remegett a lábam amikor megálltam az ajtó előtt. Valahogy baljós érzéseim voltak. Olyanok mint amikor az ember tudja, hogy az ajtó mögött ott áll láncfűrészes gyilkos. Szinte hallja az ember a lélegzését... vagy amikor az ember a főnöke elé megy... 

Kilöktem az ajtót... lélekben már tudtam, hogy mi vár ott, mégis sokkolt a látvány. Előszzör értetlenkedtem. Aztán csak álltam és néztem... aztán ordítottam. 

Ilyen márpedig nem létezik. És mégis. Ott áll a kádban, fehér hálójában összefogva, de félreérthetetlenül ott áll. Egy fenyőfa... Nem is kicsi, olyan két méteres lehet... miután egy pillanatra lehiggadtam, visszacsuktam a fürdőszoba ajtaját.  Agyam lázadt, és nem volt hajlandó elfogadni amit látott. Visszamentem a konyhába. Leültem az egyik székre és próbáltam racionális magyarázatot találni arra, hogy mit keres ott a fenyőfa ahol van. A Takarítónőm kezdett egyre hihetetlenebbnek tűnni. Vékony törékeny asszonynak tűnik, idős is. Nem hittem hogy idejét és pénzét arra áldozná, hogy ilyen dolgokkal bosszantson.

Viszont a fenyő nem maradhat. Gyorsan megittam a kávémat, felöltöztem és földöntúli undorral újra a fürdőszobába mentem. A fenyő még mindig ott állt. Bőrkesztyűmet nem akartam tönkretenni, bár nem is találtam sehol sem, egy régi síkesztyűt vettem elő, és azzal ragadtam meg. Kivontattam a lakásból, de a liftbe éppen csak befért. Levittem és a konténerbe dobtam.

Diadalmas erő öntötte el mellkasomat, éreztem ahogy nő bennem a győzelem mámora. Aztán a távolban felcsillant valami megoldásféle is, de még gondolkodnom kellett kicsit... A munkahelyemen nyugalom volt, a bejáratnál egy mikulás maskarába öltözött alak várt, és mintha csak gyerek lennék, szaloncukrot kínált... rámordultam, amitől egyszeriben visszahőkölt e piros kabátos hószakállú ördög. Valamelyik biztonsági őre lehetett a cégnek, mert ugyanazt az italszagot éreztem mint bizonyos napokban a parkolóházban az őrbódé előtt elhaladva.

Egész nap nem történt semmi, kivéve, hogy a felmondott igazgató, megható levélben köszönt el mindannyiunktól. Megnevezte javasolt utódját is, legnagyobb megdöbbenésemre az én nevem szerepelt a levélben. Percekkel a levél törlése után kezdtek távolban lévő, soha nem ismert kollégák gratuláló levelei megérkezni. Az első párra még válaszoltam, hogy igazán kedves, de ez csak egy email, engem még senki nem keresett meg, nem is tudtam róla... aztán beláttam, hogy ez pont olyan levél, amit akkor is írnék ha nem így lenne. így a legtöbb levelet olvasatlanul töröltem eztán.

Délután rohantam haza, hogy a takarítónőt elcsípjem. Fél háromra otthon voltam. A takarítónő még a fürdőszobában tüsténkedett. Amikor beléptem igencsak meglepődött. Azt mondta nem emlékszik, hogy valaha is korábban hazajöttem volna. Szigorú arccal felelősségre vontam a karácsonyi rajzokért, és megemlítettem neki a fenyőt is. Értetlenkedett, hogy ő biza nem rajzolt semmit sehová, talán 20 éve nem rajzolt semmit sem már... A fenyőfát meg egyáltalán nem értette. Mikor mondtam neki hogy reggel volt itt egy fenyőfa. Tétován körülnézett, hogy amikor ő megjött akkor már nem volt itt, és igazán megdöbbentő, hogy lopással vádolom. Milyen lopással? most rajtam volt az értetlenkedés sora. Hát persze, hogy félre értette. Mikor mondtam neki, hogy reggel volt itt egy fenyő, akkor azt hitte, hogy most rajta keresem, hogy hol van. Megnyugtattam, hogy lopással én nem vádolom, a fát magam dobtam ki reggel. Kikerekedtek a szemei. Azt nem értem, folytattam, hogy mit keresett itt reggel a fa. Láthatólag ő sem értette. Mindenesetre nem rúgtam ki. Az látszott rajta, hogy a tavalyi eset megbántotta, de egyre hihetetlenebbnek tűnt, hogy az ő keze lenne a dologban.

A nap hátralevő részében egy parányi biztonsági rendszer összeszerelésével foglalatoskodtam. Kis kamerát kötöttem az egyik tenyérgéphez (ilyenekkel foglalkozik a cégünk). Előnye, hogy nagyon kicsik, alig fogyasztanak. Úgy raktam fel, hogy éppen ne látszódjék, de lássa a folyosót ami a bejárati ajtóhoz kapcsolódik, így ha valaki újra bejön tudni fogom ki az...

lezuhanyoztam, de még mindig éreztem a fenyő átható illatát... aztán aludni tértem. Sokáig forgolódtam, szinte reméltem, hogy valaki belopózik, és akkor lefilmezem... 

valamikor hajnali három körül aludtam el...

 Másnap reggel fáradtan ébredtem. Volt már ilyen korábban is, néha nem jól alszom. Szokásos reggeli szertartás szerű utamat jártam, amikor a konyhában a naptárra pillantottam, elejtettem a bögrémet. Emlékszem tisztán, december negyedike volt, és az aktuális naptól kezdve minden napra volt vagy egy kis fenyőág, vagy egy karácsonyfa rajzolva. A sebtapasz leszakítva hevert a földön,  a korábbi eltakart fenyőág pedig gyertyával, kis üvegdísszel díszítve hirdette dicsőségét a sebtapasz felett. 

Első pillanatban nem értettem, sőt a másodikban sem. Hiszen tegnap este, még minden érintetlen volt. Mondjuk igaz, hogy kicsit több bort ittam, mint szoktam, de azért arra emlékeznék ha ÉN csináltam volna ilyen förtelmet. Dühömben letéptem a naptárat a falról... 

Aztán egy pillanatra elfehéredtem. Valaki bejött éjjel a lakásba. Mit lophatott el? azonnal a bejárati ajtóhoz futottam, de az láthatólag sérülésmentesen be volt csukva. Nem mertem hozzáérni, kerestem egy kendőt, és úgy próbáltam meg kinyitni, hogyha van rajta esetleg ujjlenyomat, akkor ne sérüljön, de csalódnom kellet, mert az ajtó zárva volt.

Akkor viszont olyan jött be, akinek kulcsa van, márpedig ilyen csak egy ember van, ez a takarítónőm... de hogy arra vetemedjen, hogy éjjel bejön a lakásba és kicsinyes bosszúból tönkre tegye a naptáramat, ez felháborító. Lehetne annyi esze, hogy egyből tudni fogom, hogy Ő volt. Mindezt azért, mert a tavaly nekem adott ajándékát egyenesen a kandallóba dobtam?

Összeszedtem magam, felöltöztem, és dolgozni mentem. Menet közben válogatott szitkokat szórtam a takarítónőre, és gondolkodtam miként fogom este lehordani a sárga földig, és kirúgni. Közben nem kerülte el a tekintetemet, hogy megjelentek az első fenyőárusok. Borzadály... Viszolyogva néztem a fát árusító tipikus alakot. Kötött sapka, valami agyon koszolt kabát, lehajtható ujjas kesztyű... borosta, és a fenyők töménytelen mennyisége... 

eszembe jutott, hogy gyerekkoromban hogy gyűlöltem a gyanta illatát. Hogy az átkozott tüskék miként fúrták be magukat a zoknimba... Szerencsére ez ma már a múlt. Lakásomban soha nem volt fenyő, és míg élek ez így marad. 

A munkahelyen különösen morcos hangulatú reggel után, derűs hírek fogadtak. Végre felmondott az elmeháborodott igazgató, aki annyiszor keserítette már meg a munkánkat. Neki köszönhetem, hogy a területünk 3 emberrel kevesebbel működik mint kéne, és volt képe azt mondani, hogy akár én is dolgozhatok egy ember helyett. A másik örömhír délben ért, amikor közölték hogy a válság miatt a karácsonyi buli idén elmarad. Igaz hogy kedd volt, de emiatt a hír miatt, négykor hazaküldtem mindenkit... 

Mondjuk nem csak emiatt, én is haza akartam érni, mielőtt a takarítónő végez a munkájával. Kocsiba ültem és haza indultam. A délelőtt termékeny lehetett, mert azóta már másik két fenyőárus is kipakolt... rettenetes.

A lakásba érve, mindenhol rend és tisztaság fogadott. Persze a takarítónő sehol, gondolom végzett mára. A telefonom után nyúltam, de aztán elhessegettem a gondolatot. Nem stílusom telefonon intézni az ügyeimet, különösen nem az ilyen jellegűeket. Meg aztán szeretem látni az emberek arcát. Holnap korábban kell hazajönnöm...

Vacsorámat rohamtempóban fogyasztottam, mert a reggel óta rajtam nehezedő fáradtság követelte, hogy mihamarabb aludni térjek.

Reggel eső cseppek kopogására ébredtem. Meg egy furcsa szagra...