Amikor az ember elkészül valamilyen döntésre, akkor általában erősebbnek érzi magát. Felvértezi elméjét, lelkét egy helyzetre, tudja, hogy honnan érkezhet a támadás, és tudja, hogy mifajta támadással kell szembenéznie. Az esetek többségében, ennyi talán elég is. Ha az ember kitartóan edzi magát, akkor komolyabb sérülések nélkül képes akár a legnagyobb pofonokat is átvészelni. Persze, nem lehet felkészülni igazán, hiszen mindig van egy - egy tüske, egy - egy olyan momentum ami váratlan. Itt van például az a helyzet, amikor valaki felkészül az elkerülhetetlenre, mondjuk az elmúlásra. Pontosan tudjuk, hogy eljő. Azt is tudják egyesek, hogy mikor várható, hisz betegségük, vagy épp előrehaladott koruk, néha megcsalhatatlan jelekkel adja tudtára az embernek, hogy nincs még egy tavasz, vagy épp nincs még egy karácsony. De nem az elmúlás érdekel most, az emberi természet az ami foglalkoztat. 

Felkészülni a legrosszabbra, felkészülni egy csatára, felkészülni egy kényelmetlen beszélgetésre. Mind - mind lezajlik az ember elméjében, gondolatokat fűzünk össze, elméleteket gyártunk. Sokszor előre kitaláljuk a helyzetben rejlő nehézségeket, sőt, sokan meg is érzik előre a konfliktus kimenetelét. Mondhatnánk úgy is, hogy részletekben, előre nézünk szembe a fájdalommal. Hiszen fáj látni az elbukást, a hiábavalóságot, a küzdelem során elszenvedhető sérüléseket. Lehetőségeket keresünk kivédeni azokat, s ha már minden eszköz elfogy, hát felvértezzük magunkat az előre tudás páncéljával, azzal a tudással, hogy a váratlannak tűnő helyzetekben előre gyártott módon érezzük a támadás mikéntjét, és páncélzatunk védő erejével büszkén állunk a záporozó csapások elébe, hiszen nem érhet már sérülés, tudjuk, tudtuk mivel nézünk szembe. 

És néha mégis megesik, hogy az oly előre elkészített haditervbe, az oly keservesen készített páncélba mégis hiba csúszik... kiderül, hogy a védelem koránt sem volt olyan erős mint hittük, kiderül, hogy mindaz amivel harcba indultunk, vékony hártya csupán, s kard helyett kezünkben nincs más, mint gyenge fűzfavessző. Másszor pedig, bár mindent előre láttunk, a várt teher mégis nehezebb mint hittük, és annak súlya alatt mégis összeomlunk. 

Vagy csak egy előre nem látott parányi szilánk, ami oly jelentéktelennek tűnik, mégis megbénít, és összeomlik a védelem, elgyengül a kardot tartó kéz, és lehull a páncél... és ott állunk védtelen, miközben az előre nem várt helyzet miatt kicsúszik a kezünkből az irányítás, és a korábban önként vállalt sebeink mellé ezer újat szerzünk...

Talán nem is a harc hevében, talán ott abban a pillanatban észre sem vesszük, hogy elvéreztünk... később amikor a csata végén magunkra maradunk, és újra éljük a harc pillanatait... olyankor növekszik a teher olyan mértékűre, hogy megrogyunk alatta, olyankor robban szilánkokra repedezett lelkünk. 

Miért vagyunk képtelenek megvédeni magunkat, ha már úgy is tudjuk mi vár ránk? Miért vállalunk fel hasztalan harcokat? Miért hullik néha porba a büszkeség és keresünk megalázó megoldásokat? 

Hol van a határ a kényszerű fájdalom, és hol a magunknak okozott között? Mikor kellene azt mondani, hogy elég? 

Biztosan az a jó út, ha átérezzük a szenvedés minden pillanatát újra és újra? Biztosan az az üdvös, ha az ember saját lelkében semmisül meg minduntalan?

Aztán persze felállunk, megyünk tovább, készülünk a következőre, várjuk, látjuk, érezzük a következő csatát, és újra átéljük ezeket. Néha egészen máshogy és máshol halunk meg egy picit. Máskor pedig centire pontosan ott vérzünk el, ahol egyszer korábban már tettük...

Maradnak sebek, amíg halálig véreznek, és velünk jönnek a síron túlra, elvileg tanulhatnánk belőle, elvileg jobbak leszünk tőle... de miért kell fájjon?

Hosszú még az út, és csöppet sem egyszerű.