Az éjszakában az árnyak uralkodnak, sötéten terpeszkednek, rátelepszenek mindenre. Persze, a csillagok, a hold fénye megvilágít ezt azt, de minden valahogy más, mint ahogy a napfénynél megszoktuk, a nappal oly mozdulatlan tárgyak éjjel elevennek, élőnek tűnnek. A sötétből furcsa szerzetek lépnek elő, sokszor múltunk egy - egy darabját köszönthetjük viszont egy ilyen árnyban.

Ha figyelmesen járunk, márpedig éjjel mindenki nagyon figyelmesen jár, elcsíphetünk egy - egy hangot, egy - egy rezdülést, amely bennünk születik, de a hátunk mögött halljuk. Egy ideig szaporázhatjuk lépteinket, egy ideig koncentrálhatunk az út végén váró célunkra... de néha, igen néha egy ilyen kép mégis arra késztet, hogy letérjünk az útról, vagy épp megtorpanjunk, és hátunk mögé kémleljünk.

Ki követ minket? Ki az akinek suttogó leheletét tarkónkon érezzük? Milyen emlékek rázzák a csupasz ágakat rendületlen? No és kinek a léptei kopognak szüntelen az úton... vajon mi kit követünk, vajon mi kinek vagyunk egy árny az éjben?

Az éjszakában derül csak ki, mennyi mindent is viszünk magunkkal az úton, a nappal oly üres hátizsák, egyszer csak megtelik emlékek súlyos mementóival... S ha ez mind nem volna elég, ilyenkor leszünk csak igazán tisztában azzal, hogy fogalmunk sincs miért és merre is megyünk. Az ég óvjon egy útkereszteződéstől...

Hogy hol tartunk az úton? Nehéz megmondani, talán csak hat perce megyünk, talán hat éve...

Hogy hová visz az út? Van aki sosem tudja meg mert örökre az éjszakában ragad.

Azt hiszem szerencsés vagyok... hajnalodik.

Te tudod, hogy merre visz az utad?