Nem vagyok agykutató. De a fejemben szolgálatot teljesítő massza néhány dolgát már megértettem. Ó nem biokémiai értelemben, mindössze logikailag.

Például kezdem érteni, hogy hogyan működnek a szavak, az elhatározások, a kérdések. Mondhatni az útkeresés. Agyunk makacs egy teremtés, ugyanakkor rendkívűl szolgálatkész. Olyan kérdésekre keres választ, amelyeket felteszünk neki akár tudatosan, akár tudattalanul. És itt fontos megismételni, hogy "olyan" kérdésekre keres választ amit felteszünk.

Vegyük elsőnek a tudatosan feltett kérdéseket. Ha azt kérdezzük magunktól, magunkban, hogy "miért nem tudok..." "miért nem sikerül..." akkor az agyunk ezekre a kérdésekre megfelelő válaszokkal áll elő. Sokszor ezekkel azonban már nem tudunk tovább lépni. 

"Miért nem tudom megoldani ezt a kérdést" és a válaszok ilyenek lesznek, hogy "mert nem tanultam meg", "mert fáradt vagyok", "mert nem értek hozzá"... hasonlók. A legkevésbé sem hasznos válaszok. 

Ha azt kérdeznénk, hogy "hogyan tudom megoldani ezt a feladatot", sokkal hatékonyabban kutatnánk a megoldások után, építő jellegű válaszokat találnánk és nem kifogásokat. Ilyenkor azok a válaszok jönnek, hogy "Ha ... " "és ha így..:" egészen más módon közelíti meg az agy a problémát és a megszerzett tudást és információhalmazt a megoldás szolgálatába állítja és nem a kifogások gyártásába.

Ugyan ez a helyzet, az élet más kérdéseivel is. Miért nem szeretem? Miért nem tudok másként gondolni rá?... Miért nem elég a pénz? Miért nem hív vissza senki?

Néha persze, ezekben a válaszokban is ott van az igazság, csak nem motivál alapvetően a probléma felszámolására. Miért nem elég a pénz? Mert elköltöm lóversenyre. Ez nem a kiút, ez csak a felismerés, a kérdés, hogy képesek vagyunk felhasználni e. Elhatározni, hogy nem megyünk többet ki a lovi-ra. De mégis helyesebb lenne máshogy kérdezni, "Hogyan tudnám megszeretni" "hogyan tudok rá máshogy nézni" "mit tegyek, hogy elég legyen a pénz" "hogyan érjem el, hogy visszahívjanak" (figyelem, nem marketing tanácsadásról beszélek)

Ennél sokkal veszélyesebbek a tudatalatt feltett kérdések sorozata. Agyunk, szerencsére vagy sem, képes ezeket a kérdéseket is kezelni a maguk szintjén. Sokszor nem is találkozunk a kérdésekkel. Csak egy - egy eredménnyel, ami azt hihetnénk, hogy eleve determinálja a sorsunkat, pedig csak mélyebb rétegekben keletkeztek hibás kérdésekre adott válaszok. Sajnos túl könnyen megszokássá válhat a helytelen kérdezés. Ilyenkor csak azt vesszük észre, hogy egy "én ehhez nem értek", "nekem ez nem való" gondolat kering a fejünkben. Néha, ez igaz. Talán jobb is ha nem nyúlunk egy gázvezetékhez, vagy egy elektromos kábelhez. Esetleg nem vágunk bele egy tőlünk teljesen idegen sportba. De ezek sajnos a mindennapi kérdésekben is képesek helytelen irányba terelni minket. Elveszítve egy munkahelyet, egy barátot, esetleg egy későbbi remek lehetőséget. 

Agyunk út és problémakereső és megoldó rendszként működik. De az utat mi jelöljük ki neki. Ha csak arra keressük a választ, hogy miért tévedtünk el, akkor előbb utóbb megszületik a "mert nem tudunk tájékozódni" válasz, de ha azt kérdeznénk, hogyan jutunk ki, azonnal felderítő módba kerülünk és keressük az ismert vagy már egyszer látott jeleket, és talán kiszúrunk egy távoli pontot amit a csüggedés pillanatában észre sem vettünk volna.

Az talán mindig segít, ha a problémát megoldani szeretnénk és nem megokolni.

És ez, nem csak a materiális problémákra igaz, igaz lehet ez egy - egy érzelmi válságra is...

De nem szabad felejteni a kijelentések és elhatározások erejét sem. Ha megtiltunk magunknak valamit, egy gondolatot, egy érzést, jó eséllyel elérhetjük hogy elménk alkalmazkodjon, és gyökerestül írtsa ki a megtiltott gondolatot, és elnyomjon minden ezzel ellenkező mélyebbről érkező érzést. Persze nem mindig elég erős az elhatározás, néha énünk egy darabja erősebb, néha a függésünk egy pillanatra elgyengít minket, de vegyük észre, ilyenkor nem az elhatározásunk válik gyengévé, vagy semmissé, hanem egyszerűen feloldozást adunk magunknak, hogy újra hibázhassunk "a csak most mégegyszer utoljára". Hát nem furcsa, hogy meg kell engedjük magunknak ?

De ha elménk elég erős, és elhatározásunk is képes szilárd maradni, akkor működhet a dolog. Később azonban, hibázhatunk is ezeken az alapokon. 

Tegyük fel, hogy megtiltjuk magunknak hogy valakit barátunknak tekintsünk. Ezzel gyakorlatilag utasítjuk a bennünk rejlő ellenséget, hogy lesz szíves eme célpontot atkívan ellenségként kezelni. És lőn. Piszkáljuk, bántjuk, támadunk, ignorálunk... keressük a hibáit. Idővel, egy pillanatra felébred bennünk a "helyesen tettem-e" kérdés, és megvizsgáljuk a helyzetet. És itt jön a rendszer gyenge pontja. Ha kizárólag azt vizsgáljuk, hogy barátunk lett e mégis avagy valóban ellenség e? akkor azt látjuk, hogy remek kis ellenségképünk van róla, és természetesen nem barátunk. Ím igazoltuk magunkat, tehát helyesen kezeltük. De ez amolyan ördögi kör. Mert ne feledjük, azért az ellenségünk mert elhatároztuk, hogy az legyen.

Szóval csak azt mondom, vigyzázzunk milyen kérdéseket és milyen utasításokat osztunk az elmének. Erős fegyver, de könnyen csapdába visz minket, ahelyett, hogy kivezetne az erdőből. 

és bár kedd van:

"Kellemes hétvégét!"