A nap első sugarai arany ragyogással borították a rétet, megcsillantva valamennyi harmatcseppet melyek parányi gyöngyként csüngtek a fűszálak végein. Mint arany szálakból szőtt selyem, melyre gyémántport hintettek, úgy hullámzott a rét a reggeli szélben.

Bogyóföld minden reggel ebben a varázslatban részesült, mégis minden reggel egy picit más volt. A nap egyre magasabbra emelkedett, lassanként az aranyló rét ezüstbe váltott, majd ahogy az utolsó harmatgömb is elpárolgott, megszűnt a ragyogás.

Figyelmes szemlélő talán most már észrevenné Bogyóföld otthonait. A házak itt gomba méretűek voltak. Bogyóföld lakói mégsem törpék, sőt kifejezetten normális méretű emberek voltak. De a fű itt öt-hat méteresre is megnőtt, a bokrok akár a harminc métert is elérhették, a fák akár több száz méterre is felnyúltak az ég felé. 

Ezt a helyet több száz évvel ezelőtt találta meg néhány vándor, akik olyan helyet kerestek ahol elszakadhatnak a mindennapoktól melyek oly görcsösen szorongatják egy városlakó torkát. Rábukkantak erre a helyre és egyszeriben tudták, hogy ezt keresték már akkor, amikor még azt sem tudták, hogy létezik. Minden annyira valószerűtlen, minden annyira hatalmas, hogy az ember egészen más perspektívából látja mind a világot, mind pedig saját magát.

Hogy varázslat vagy valami más természeti dolog okozza e, hogy ezek a növények ilyen hatalmasra nőnek? Senki sem tudja, de akik itt élnek nem is kutatják. Mindenki elfogadta, hogy ez a világ más, mint ahol korábban éltek, hogy a hagyományos szabályok nem úgy érvényesek mint otthon. 

Ha valaki keresné Bogyóföldet, az sosem találná meg. Erre a világra csak rátalálni lehet.

No persze mióta az első telepesek elfoglalták itt a helyüket és megépítették első házaikat, azóta rengeteg idő eltelt. Hogy pontosan mennyi, senki nem tudja, hiszen szakítottak mindennel ami a régi világhoz köti őket. Nem ünneplik meg a régi ünnepeket, nem hoztak magukkal könyveket, gépeket. A falunak nincs vezetője sem.

Saját szórakoztatásukra persze, már létrehoztak sok mindent. Például van saját kódexük, ahol bizonyos eseményeket lejegyeznek. Természetesen bizonyos kutatásokat maguk is végeznek, de ezek is inkább csak megfigyelések, hogy a termés jobb legyen, hogy ki lehessen következtetni, milyen telük lesz. Mondhatni, újra természeti népekké váltak.

Egyre ritkábban, de még ma is érkeznek idegenek, akiknek elegük lett a világ nyüzsgéséből, akik vándorlásra adták a fejüket. De az elmúlt pár évtizedben már csak néhány tucat új ember érkezett. 

Az itteniek pedig nem törődnek az érkező múltjával, nem törődnek tulajdonképpen azzal, hogy ki volt aki ide érkezett. Befogadják, mintha öröktől fogva itt lakott volna. Aki ide ér, az pedig nem is akar beszélni a zajos régi világról. Ugyanakkor a befogadás nem jelent túláradó szeretet, vagy épp barátságot. Mindenki egyfajta módon zárkózott ebben a világban. Közösen dolgoznak, közösen építenek fel új házakat. Vannak barátságfélék is, de minden itt lakó jellegzetessége a zárkózottság és az önállóság. Hogy ez rossz e? Külső szemlélőként nem tudjuk megítélni, de itt nincsenek pletykák, nincsenek egymás háta mögött elsugdosott szavak. 

A családi élet ezzel szemben intenzív és bensőséges, bár nem tartanak nagy családi ünnepeket így esküvőket sem, a családok, a rokonok összetartóak, segítik egymást. A gyerekeket arra nevelik, hogy tegyenek meg mindent a közösségért és a családért, ahogy hasonló módon megkapnak ők is mindent. A kisgyerekek már korán megtapasztalják a közösséget és a közösség erejét. Mivel gyerekek ezért játszhatnak de már kiskoruktól tanítják is őket. Már nagyon fiatalon beépítik őket a közösségbe, apró feladatokkal, amelyeket rendszerint a többiek segítségével lehet megoldani.

A halál sem ismeretlen az itteniek előtt, de nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. A hely varázsa talán, hogy itt az átlagnál tovább élnek az emberek. Ha saját naptárunk szerint számolnánk, akár 140-150 évig is. Öregedésnek a jelei talán csak az utolsó 10 évben jelentkeznek. Az időseket kellő képen gondozzák, de amíg bírják, ők vesznek részt a gyermekek nevelésében, tanításában. Amikor eljön az idő akkor pedig eltemetik a halottat, de nem kíséri hatalmas sírás, jajveszékelés, az élet rendje szerint való az elmúlás és ezt a tudást is átadják már a gyerekeknek is.

Talán pont ezért nem keltett nagyobb riadalmat, hogy Timet ezen a reggelen holtan találták a házában. Tim már öreg volt, ő volt a bölcs öreg aki az utóbbi 10 évben a kódexet írta, ő jegyezte le a szükséges történeteket. Sokat tanulmányozta a régi idők információit, tapasztalatait, szükség esetén pontosította ezeket. Tim után a sorban Jab következik, most majd ő veszi át a könyveket. Timet fiatal segédje Ren találta reggel az íróasztalra borulva.

Ahogyan azt az íratlan szabályok megkövetelték, Ren elment tehát Jabhoz, hogy bejelentse, mi történt Timmel. Jab egy pillanatra elgondolkodva meredt a semmibe, majd bólintott és megköszönte Rennek, hogy eljött. Ren útban visszafelé az öreg Tim házához elgondolkodott az életen és a saját jövőjén. Tim nem volt túl gyors észjárású, és bár sokmindent megértett, rá mégsem várt az a sors mint ami a legtöbb segédre. Amikor a falu legöregebb embere magához vesz egy segédet, akkor azt abban a hitben teszi, hogy a segéde valamikor hasznosíthatja a tudást amit mellette megszerzett, és egykor, majdha eljön az ideje, akkor Ő lesz a bölcs öreg. Ahogy Tim maga is segédje volt Kal nak. Ren tudta, hogy ő nem lesz a falu bölcse soha. Mégis parányi bizonytalanságot érzett ma reggel. Így volt az, hogy felkereste azt az embert akit mi talán a barátjának is nevezhetünk. Eln barátságos mosollyal nyitott neki ajtót.