A reggeli havazás csodálatos látvánnyal várt. A pelyhek mint hófehér labdacsok úgy hullottak az ablakra. Nem túl régen kezdhetett esni, mert még nem lepte be az üveget teljesen. Az ágy melletti kapcsoló felé nyúltam, hogy bekapcsoljam az ablakfűtést. Így a hó nem marad meg az üvegen, én pedig csodálhatom a havazást, és az égen úszó szürke paplant... aztán egyszer csak eloszlott az idilli érzés, és lélekszakadva rohantam a kamerához. Villámgyorsan lekötöttem a tenyérgépet, és a saját laptopomhoz csatoltam...
Vágytam rá, hogy lássak valakit rajta. Egyszerűen éreztem, hogy akarom hogy lássam, amint valaki bent van a lakásban... Azonban senki nem volt a képeken...a felvétel gyakorlatilag üres volt...
Csalódott voltam, mert már a markomban éreztem azt aki ilyet tett velem. Aztán hátradőlve a székbe, nyugalmat erőltettem magamra. Végül is nem történt semmi. A lakásban béke honolt, nem volt fenyőrajz, vagy fenyő. Semmi. Lehet, hogy a takarítónő van a dologban mégis, csak megijedt, hogy rájöttem és nem mer többet ellenem tenni... Ha így volna, akkor volna talán a legjobb.
A reggeli kényelmes elfogyasztása után, felébredt bennem a gyanú újra, így a kamerát újra aktiváltam. Hátha napközben csap most le... Halk kuncogással zártam be az ajtót, és mentem a kocsimhoz. Az út, hála a havazásnak kellően csúszós volt, és a többségében a fehér paplan mindent megszépítve takarta el a város szürke borzalmát, az úton nem tudott megmaradni, és barnás szutyokként gusztustalan folyónak tűnt a fehér mezők között.
A munkahelyen egy ökölszabályt vezettem be: aki utánam ér be dolgozni az késett. Nem érzem magam annyira rossz főnöknek, mindennap 10 perccel munkakezdés utánra értem be eddig is... Hétből négy beosztottamat kellet kiosztanom, mert késtek... El kellett volna indulni időben!
Hogy a nyuglamam ne legyen mégse teljes, telefonon kezdtek hívogatni, ki az igazgatóságról, ki a velem egy szinten lévők közül... volt aki gratulált, és volt aki neheztelt, mert Ő akart igazgatósági tag lenni.. nem győztem magyarázni, hogy megértsék, én még nem kaptam felkérést, kinevezést, és egy email nem jelent semmit... persze nem értették meg... kezdtem goromba lenni...
Közben nem érkezett meg az ebédem... novembertől januárig rendelem az ebédemet, mert nincs kedvem műfenyők, műhavak között tölteni az ebédidőmet... de az ebéd nem érkezett még meg... Ami a vérlázító ebben, hogy arra sem méltattak, hogy szóljanak... Így hát én telefonáltam... emlékszem igen - igen feszült voltam, és minden egyes kicsengéssel csak nőtt bennem a feszültség... Aztán felvették, és higgadtnak szánt kérdésemre is csak annyi volt a válasz, hogy a futár úton van...
"Ha nem ér ide az ebédem 20 percen belül, fel fogok dugni egy fenyőfát a seggedbe kisanyám!" Hogy a történetiség szempontjából megőrizzem a hűségemet, azt kell mondanom, hogy ordítottam a telefonba. A válasz erre az volt, hogy lecsapták a kagylót...
Az ebédem 15 perc múlva ott volt, de a futár tekintetében sok jó nem volt... Percekig méregettem a dobozt, hátha kibontotta és beleköpött... de a fólia keményen rá volt dolgozva a műanyag dobozta... mindenesetre az étvágyam elment, egyik kollégát leküldtem, hozzon nekem kínait. Miután reggel elkésett, készséggel tett eleget a kérésnek.
Este kicsit tovább maradtam, de még így is hazaértem hétre. a felvételt gyorsan átpörgettem, de azon kívül, hogy a takarítónő még a képkeretet is áttörölte, nem sok mindent láttam... azt meg kell hagyni, hogy alapos munkát végez...
fáradt voltam... ittam egy pohár bort, a maradékot meg kiöntöttem, két napja állt már a hűtőben...
Másnap reggel viszont fejtetejére állt a világ...
