A takarítók kiváló munkát végeztek, lesúrolták a falról a festéket amennyire lehetett, majd fehér festékkel átkenték a falat. Igazából nem is takarítók, hanem mindenesek. Ha csőtörésem lenne, kijönnének, eltüntetnék a nyomokat, megjavítanák a vízvezetéket, rendbe tennék a szőnyeget, parkettát... egyszóval profik.
Mind emellett továbbra is ideges és feszült voltam. Egyszerűen ez ami történik, már túlmegy minden emberileg elfogadható határon. No meg az, hogy kineveznek délelőtt, másnap reggelre meg mondjam meg, hogy mi hogyan fog alakulni a jövőben. No de semmi gond... vannak ötleteim, terveim.
Miután kiléptem a kapun, a kocsit kint találtam a ház előtt. Pedig meg mernék esküdni, hogy este beálltam a garázsba. Mondjuk néha kint is szoktam állni, mikor hogy tartja kedvem, de tegnap beálltam... Vagy ezek szerint csak akartam. Mindenesetre, most vastag hótakaró fedte az autót. Igen bosszantó érzés volt, hogy takaríthatom róla a havat... Arra gondoltam, hogy talán nem is baj mégsem... a délelőtt felhalmozott feszültséget levezetem a hó eltávolítása közben... Lesöpörtem a havat a vezetőoldali ajtóról meg a zárról... aztán megfagyott a vér az ereimben.
Feltéptem a kocsi ajtaját és beleordítottam az utastérbe... ott feküdt, a lehajtott ülésen egy második fenyőfa... mintha tudta volna aki berakta, hogy nem veszem észre délelőtt... ledobtam a táskámat... és elkezdtem kiráncigálni a fát a kocsiból... letörtem a belső visszapillantó tükröt, a tüskék belefúródtak a bőr ülésekbe, és a gyanta minden lehetőséget megragadott... szó szerint...
őrjöngve téptem ki a fát a kocsiból... tekintélyes mennyiségű tüskét hagyva mindenhol... mit sem törődve a következményekkel, a fát messzire dobtam... a táskámmal letoltam a havat a szélvédőről... bevágódtam a kocsiba és kievickéltem a hó fogságából...
Borzasztó látványt nyújthattam, ezt abból gondolom, mert amikor beértem a munkahelyemre, mindenki félelemmel vegyes érdeklődéssel lesett az asztala felől... bementem az irodámba, bevágtam az ajtót... leroskadtam a székbe... fájt a fejem, zúgott a fülem... szorított a mellkasom... egyszerűen totális idegroncsnak éreztem magam.
Ledobtam a kabátomat, ittam egy kávét... majd berendeltem az egyik beosztottamat. Kicsit rendeztem a kinézetemet, és elmondtam neki, hogy valóban előléptettek, és meg kell neveznem az utódomat... Elétártam, hogy Őrá gondoltam, ha elfogadja.. ha nem akkor külsőst hívok... Gondolkodási időt kért, mondtam neki kap egy órát, amíg megcsinálom a holnapi prezentációt.
Egy óra múlva visszatért, és közölte, hogy vállalja. Néhány mondatban felvázoltam neki a feladatait, és megkértem, hogy holnap reggel nyolcra legyen itt.
Befejeztem a prezentáció készítését, átfutottam még egyszer. Elégedett voltam a munkámmal. Az új lehetőségek sora pedig feledtette az egész délelőttös bosszúságot. A prezentáció anyagát átküldtem minden kollégának egy kis tájékoztatóval, benne az utódom megnevezésével. Úgy gondoltam erről tudniuk kell... végül összeszedtem magam, hogy hazainduljak. A kocsihoz érve újra elfogott az ideges remegés, mert a levert tükör látványa eszembe juttatta a fenyőtüskéket, a gyanta ragadósságát... A kocsiba beülve pedig az átkozott illat csapta meg orromat. Éreztem ahogy a fenyő szaga behatol a bőrömbe, belefúrja magát a pórusaimba, hogy a szaglósejtektől az agyamig jut az illat azonosításához szükséges ingerület... ahogy az agyamban megjelent egyszerre a düh, a keserűség... és néhány emlék.
Valamikor, amikor még gyerek voltam rettenetesen szerettem volna egy biciklit kapni. Sokszor ígérték meg születésnapomra, karácsonyra... Soha nem kaptam meg. Egyik karácsonykor mindennél jobban vártam, hiszen a kiszabott valamennyi feltételnek megfeleltem, az előző év végi bizonyítványom csupa ötös volt, a félévi eredményeim is. Rendszeresen segítettem otthon és a húgom tanulásában is. Aztán eljött a karácsony, és mindenki sokat sejtetően mosolygott. Joggal készültem életem első igazi biciklijére. Nem érdekelt, hogy kint hó van, és nem lehet használni még hónapokig... a tudat hogy megvan... mindent feledtetett. Alig vártam, hogy este legyen. A fát délután feldíszítettük, a családi vacsora megvolt... Aztán este, amikor eljött az ajándékbontás ideje, sebesen cikázott a szemem, hogy lássam hol áll a bicikli. De nem állt sehol sem. Gondoltam, nem állították be a fa alá... végülis jogos. Így reménytől és boldogságtól csillogó szemmel néztem a szüleimre, akik átnyújtották ajándékomat. Egy tollaslabda készletet. Abból is egy olcsó műanyagból készült példányt. Közben mosolyogva kívántak "Boldog Karácsonyt!" ... Egy világ dőlt össze bennem. Arra a kérdésre, hogy "miért?" az a válasz érkezett, hogy úgy sem tudnál vele még játszani... és hogy a karácsony a szeretetről szól, nem az ajándék méretéről vagy értékéről...
Letekertem az ablakokat, és elindultam haza... Mire hazaértem a fülemet már nem éreztem a hideg levegőtől, az ujjaim is megmerevedtek, és a fejem is zúgott. A lakásba érve szinte önkívületi állapotban zuhantam az ágyba...
Éjjel zavaros álmok kavarogtak a fejemben, prezentáció, őrült kacagás, fenyőfák tánca... reggel kimerülten és lázasan ébredtem...
