A dolgok változnak. A természet, a világ... Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a dolgok normális menete... A dolgok egyszerűen változnak. Változtam én is sokat az elmúlt években. A legnagyobb változást mindenesetre a tavalyi karácsony okozta... Még most is tökéletesen előttem van valamennyi pillanata... hogyan alakul át, hogyan változik valami... persze én most könnyen beszélek... egész nap csak lógatom a lábam, üldögélek itt egy felhő szélén, és figyelem a sok-sok ember rohanását. 

Emlékszem tavaly is ilyen hideg volt, talán egy hónap volt még karácsonyig... lehet annyi sem. Már hetek óta nem tetszett a város, nem szerettem menni sehová. Mindenhol karácsonyfák, csillogó-villogó díszek, fényfüzérek, havat imitáló fehér pamacsok... A bevásárlóközpontokban állandóan karácsonyi zenék szóltak. Tudom, mert egy ilyen bevásárlóközpontra épített irodakomplexumban dolgoztam. Ez a reggel is pont ugyanolyan átkozottul unalmas és megszokott volt, mint az az előtti, meg az az előtti. Teljesen meg voltam vele elégedve.

Reggel felkeltem, persze nem túl korán, álmosan elbotorkáltam a mellékhelyiségig, majd a fürdőszobába. Aztán megcsináltam a kávémat, megreggeliztem. Minden a megszokott helyén, minden nagyon rendben volt. Aztán vetettem egy pillantást a falon lévő naptárra. Majdnem kiköptem a kávét, amikor láttam hogy valaki tollal, egy fenyőágat rajzolt a naptárra... Remek, most majd egy hónapig nézhetem... Gondolom a takarítónő akart kedveskedni, pedig igazán tudhatná (tavaly óta), hogy mennyire nem szeretem a karácsonyt... Lehet, hogy tavaly megbántódott? És ez valami bosszú? No és ha megbántódott? Talán joga van összerondítani a naptáramat? Hasonló goromba gondolatok követték egymást a fejemben, elégedett voltam a gondolattól, hogy kirúgom... ugyanakkor persze egyből eszembe jutott, hogy akkor bizony másik takarítónő kell... márpedig a változást, talán még karácsonynál is jobban utálom. Találtam a fiókban egy sebtapaszt, azzal leragasztottam az átkozott ágat, mint egy sérülést, egy karcolást életem nyugodt rendszerében. 

Felöltöztem, és elindultam dolgozni... már előre kirázott a hideg a fenyőktől, a zenétől... bárcsak mindre ragaszthatnék egy hatalmas sebtapaszt...  A munka nem kötött le, ma sem. Néhány jelentést átfutottam, két beosztottamat kiosztottam, egyet megdicsértem... beszéltem az amerikai nagyfőnökkel. A mutatóink a válság ellenére jól alakulnak, a részvényesek már dörzsölhetik a tenyerüket... 

Délután az egyik kollégánál láttam egy adventi naptárat az íróasztalán. Mondtam neki, hogy választhat, vagy eltakarítja, vagy leköltöztetem a pincébe. Ha giccsparádét szeretnék látni, akkor lesétálnék a bevásárlóközpontba. Ez itt, tessék kérem tudomásul venni : egy munkahely. Nehéz a főnök élete, rendet tartani, tekintélyt parancsolni, motiválni, irányítani...  A nap végére a zene kissé felerősödött, és a szellőzőrendszer csőhálózatán egészen érdekes akusztikával lehetett hallgatni.. Eddig bírtam... hazamentem.

Az este békességben telt, se zene, se beosztott, se karácsony. A sebtapasz jótékonyan takarta azt a kis csúfságot a naptáron, és valahányszor ránéztem, mindig kis elégedettséget éreztem. A takarítónőt sem rúgom ki mégse... 

Másnap reggel azonban...

Alig hallható, reccsenés szerű hanggal indul utolsó útjára. Nem túl hosszú, talán nyolc-tíz méter lesz csak. A nyirkos szél meg-meglöki, taszajt rajta egyet, hogy útja ne legyen oly kiábrándítóan unalmas.

Pár hónapja még apró, életét kezdő kis hajtás volt, piciny barna burokban. A melengető tavaszi napsugár hatására kipattant, s legott zöld pompával borította az ablakom előtt álló fát. Csuda gyorsan növekedett, fiatal, üde zöld színét pedig hamarosan mélyebb tónusúvá változtatta. Vidáman libegett a tavaszi szélben, büszkén feszített a nyári napsugárnak, és még kora őszi, sárgás színeiben is pompázatos látványt nyújtott az őt figyelőknek. A esőcseppekkel mintha csak pingpongozna, úgy hajlott le s ütötte vissza az aláhulló cseppecskéket.

De a nyár véget ért, s az idő ahogy múlt, úgy nyert nagyobb teret az ősz, s barnult meg e kis levél. Szélei felkunkorodtak, friss, hajlékony teste megkeményedett, ropogósra száradt. A szél nem játszott vele többé, csak lökdöste untalan, mintha zavarná hogy útjában állott. A napfény nem csillogott rajta, s ha nedvesség érte, csak egykedvűen tűrte ahogy átcsurog kunkori testén. Az emberek szinte észre sem vették, hogy ő még ott csüng az ágon és várja az első havat. 

Apró szellő libbent most, és várakozását egy apró kis reccsenés megtörte, elengedte az ágat, mit eddig kitartóan fogott, és furcsa tánccal a szellő szárnyán, a föld felé zuhant, ahol tavasszal vele született testvérei már várták... lassan, pördülve, keringve, egy - egy pillanatra megállva hullott alá. Egy kicsit távolabb ért földet, mint ahol született, egy másik fa alatt. A zuhanás és a tánc kifáraszthatta, mert már nem mozdul, csak fekszik a többi levél tetején összekunkorodva, megbarnulva.

Parány esőcseppek hullanak most rá, s gondolom csalódott, mert már a havat várta. De ha szerencséje lesz, nem hullik reá több levél, hiszen ő volt az egyik utolsó, és most békésen szemlélheti az eget, hogy meglássa az első hófelhőket, az első pelyheket.

Holnapra, apró jégtüskéket rajzol majd az éj a fodraira...

Ha minden jól megy, és jól számolok, ímhol 44 nap karácsonyig. Minden évben berzenkedem az üzletek viselkedésétől, amellyel ki szeretnék hozni a maximumot az ünnepből. Mármint pénzügyileg a maximumot. Láttam idén az első zselés szaloncukor standot, és barátaim mondhatom, összeugrott egy csomóba a gyomrom. Már most, vagy még most, de akciós volt. 20% kedvezménnyel, olcsón, csak itt - csak most. Na jó, de mihez képest, ha szabadna érdeklődnöm. Úgy értem miből van a 20% kedvezmény? Éppen csak az hiányzott a táblácskáról hogy "VEGYÉL!".

Ím itt az ünnep, a szeretet, a család, a meghitt pillanatok és az első dolog amibe belefutok karácsony kapcsán, az egy "akció". Illetve, hát nem is ez volt az első, hanem egy nagy üzletlánc reklámja, hogy a náluk vett fenyőfát visszaváltják. No, nem mondom ez világos és okos ötlet, ezzel nevelni a magyar embert, hogy ne egy fenyőfa halálára járjunk örömtáncot, hanem próbáljunk empatikusak lenni a fenyővel. Mert a vágott fenyő, az haldoklik, pusztul amíg mi a szeretet ünnepének sekélyes vizein utazunk. Mondjuk ez a fenyővisszaváltás, ez még jó. De a többi nem tetszik, fogyassz-vegyél-egyél-vigyél-pazarolj!

Még nincsenek, de lesznek, vagy vannak, csak nem látom őket, kiváló karácsonyra ütemezett hitelajánlatok, leértékelések, csillogó fenyő sziluettek, pihés angyalszárnyak, melyek mind - mind százalékban mérik az ünnepet. Meg profitban. Családok többsége pedig karácsonyra kimerültek, idegroncsok, a nagy szentestei készülődés közben egy - egy szaftos veszekedés színesíti a napot, és rombolja az illúziót.

Évek óta érik bennem a gondolat, hogy karácsonykor elmenekülök a világból, egy világvégi kis hegyi faluba, ahol esetleg még hó is van, csend, béke, nyugalom. Oda nem jöhetne utánam a kamat, az akció, a százalék, a thm, se plazmatévé. A ház előtti kis fát feldíszíteném, esetleg egy földlabdás fenyőt a (fa)házban. Telefon kikapcsolva, internet elérhetetlen távolságban, egy pulóver, forró tea, könyv és akit szeretek. Jó, akiket szeretek. Este egy közös nyugodt vacsora, nem kapkodva, nem rohanva. 

Jövőre talán, így lesz. Szerzek valami házat, messze. A közvetlen rokonságot odarendelem, senki nem hozhat be telefont, drága ajándékot, én pedig hátradőlök a hintaszékben és nézem, hallgatom,  ahogy ropog a tűz a kandallóban, és hallgatom a többieket. Vajon ki tudnának szakadni a hétköznapokból, és a hétköznapi karácsonyból ?

Boldog 44 nap múlva karácsonyt!

Ui: Akciós "Karácsony" illatú légfrissítő kollekció érkezett nagy tételben. Választható : fenyő, almás-fahéjas, kozmás-pulyka, mákos bejgli illatú. 2 IN 1 akció keretében pedig minden fenti verzióhoz egy feszült-légkör illatú változatot adunk ajándékba.

A Montevideói Egyezmény 1933-ban lefektette az államszuverenitás alapjait. Van azonban egy-két dolog, amit ezzel kapcsolatban idejétmúltnak érzek. Az ominózus egyezmény annak idején mintha a nemzetállamok szellemiségét vette volna alapul. Úgy érzem, 2010-ben nem elvárható egy országtól, hogy nemzetállam akarjon lenni.

Létezik olyan, hogy egy országban több nemzet él. Létezik olyan, hogy egy nemzet gyermekei több országban is képviseltetik magukat. Létezik olyan nemzetiség is, amelynek nincs anyaországa. Akkor miért ne létezhetne olyan ország, amely nem definiál magának nemzetet?

Másik kérdésem: miért kell, hogy egy országnak földrajzi területe, territóriuma legyen? Az államszuverenitás egyik követelménye ugyan, hogy egy országnak legyen legalább egy talpalatnyi földje, de kérdem én, miért? Hiszen egy ország állam- és közigazgatása, jogalkotása mind absztrakt entitásokat jelöl, ahol állampolgárokra csak azért van szükség, hogy az ezek definiálásához szükséges testületeket legyen, aki ellássa. De ezek között sehol nem érzem a föld szükségességét. A közigazgatási egységek szerkezetét, hierarchiáját anélkül is lehet definiálni, hiszen a definiáláshoz nem kell föld. Ahhoz csak konzisztens jogszabályok és egy fenntartható gazdasági szerkezet kell.

Az emberek fejében persze a nemzetiség és az állampolgárság fogalma még nem vált el teljesen, pedig az állampolgárság egy jogi, államigazgatási fogalom, míg a nemzetiség mindenkinek egy olyan magánügye, mint a vallás vagy a személyes politikai hitvallás. A magyar nyelv fogalomtára sem egységes ebből a szempontból, hiszen nemzetÁLLAMról, ÁLLAMigazgatásról és ÁLLAMpolgárságról beszélünk, miközben országokról beszélünk, melyek alkalomadtán több 'állam' megnevezésű közigazgatási egységből állnak.

Az élet küzdelem. Az élet szép. Az élet problémák sokasága, és az azok megoldása felett érzett öröm egyvelege. Milyen nehéz is a napi életbenmaradás. Az élelem szerzés, a párválasztás... a jövő tervezése... nem csak nekünk...

Végtelen harc...

Hétvégi extra post...

A Megváltás Zrt után, gondolatban továbbvezettem a fonalat. Ha elhihetjük, hogy megváltást nyerünk egy telefonnal, és történetünkben kézzelfoghatóvá tettük a gonoszt, akkor legalábbis biztosak lehetünk benne, hogy létezhet a felsőbbrendű akart is. Nevezzék azt bár Istennek, Jehovának, Allahnak... Egyisten hitünk, mely átfogja az eltelt kicsit több mint kétezer évet, és szépen kiszorította az európai kultúrákból a politeizmust, talán nehezen fogadja be, hogy ebben a műben, istenekről beszélünk. Nem számít azonban eretnekségnek, irodalmi fogásként. Nem vonunk kétségbe egyetlen vallást sem. Sőt, a magam részéről akár azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy mindegyik istenség létezik. Egy helyen, egy rendszerben. Menny, Nirvána, Égi királyság... nevezzük bárhogyis.

A történet ebből a szempontból tovább lép a Megváltás Zrt történetén, az idő múlásával hagyjuk hogy fölénk emelkedjék a rendszere, és a tudomány előrehaladásával, megtudhatjuk, hogy hol lakoznak az isteneink... Márpedig az ember vak, és az ismeretlent legyőzni kívánja. Kirobban tehát egy isten - ember konfliktus...

Miként a mennyben...

Valamikor 2007-ben, felütötte a fejét egy gondolat nálunk. Instant lelki béke, feloldozás. Ahol nem kell templomba járni, ahol megszűnik a vallási nézeteltérés. Hogy egyetlen intézmény alatt csoportosul keresztény, zsidó, mohamedán és valamennyi más vallás követője. Ez volt a Megváltás Zrt... amely egy üveg sör áráért feloldozást nyújt... ahol a bűnök gombnyomásra és megvásárolt szent tárgyakért feloldozást nyertek. Ahol egy hétvégi bevásárlás áráért őrangyal vigyáz az emberekre... ahol megvásárolható a hely, az angyalok közé...

És most tessék, valamikori elképzelésünk, ötletünk, lassan kezd alakot ölteni...

http://nol.hu/mozaik/gyonas__kettes_gomb

Update: letölthető a Megváltás Zrt novella.

Valamikor réges-régen volt e bejegyzésfüzér első része. Engem azóta egy újabb kérdés foglalkoztat, ez pedig a hódítással együtt járó pusztítás. Miért akarhat valaki akár olyan áron is korlátlan hatalmat, hogy kész mindent elpusztítani maga körül? Én érzem egyedül paradoxnak, hogy ha minden elvész, nem marad min uralkodni? Hogy lehet valaki király, ha nem marad föld, amit a magáénak mondhat? Teremt magának újat? Kit fog utána leigázni? Vagy teremt, terjeszkedik, aztán azok kiszakadnak, önállósodnak, és kezdődik minden elölről? Vagy aki ki akar szakadni, azt szintén elpusztítja? Lehet erőszakkal egységet fenntartani?

Tételezzük fel, hogy az Uralkodó képes földet teremteni, azon agyatlan birkákkal, akiknek nincs más dolguk, mint gondolkodás nélkül parancsot teljesíteni. Él, túlél, szaporodik, terjeszkedik, fenntart. Mikor jelennek meg az első "mutáns" egyedek, amelyek képesek az önálló gondolatra? Vagy lehetséges volna agyilag steril, minden érzéstől, gondolattól és ösztöntől mentes alattvalókat kitenyészteni, amelyek aztán csak munkagépnek jók? Mi értelme lenne egy ilyen birodalomnak?

És a végső kérdés: ha az elpusztuló mindenbe az uralkodó is beletartozik, az milyen hódítás? Megsemmisíteni világokat, párhuzamos univerzumokat, anyagot és antianyagot, magát a Teremtést. Utána mi garantálja az Uralkodó túlélését? És ha túl is éli, mit csinál utána? Miből teremt új világot?

Ma reggel felébredve, eszembe jutott egy engem mindig is érdeklő kérdés. Mekkora a világegyetem, mekkora galaxisunk, mekkora a naprendszer, mekkora a bolygónk... és mekkora vagyok én? A választ az utóbbira tudom. Mármint a saját mértékegységünkben. 181 centiméter. Mekkora egy centiméter? Azt tudom, hogy a méter század része. De mekkora egy méter? Mi van akkor ha ez az egész, amit mi látunk, érzünk, mérünk, csak egy kis parány valami?

A hangyák, otthonaikban hasonló államokat szerveznek, így, vagy úgy, ők is tudatában vannak annak, hogy mekkora távot járnak be, mekkora otthonaik vannak. Az ő szemükben, egyik hangya nagyobb mint a másik, alacsonyak, magasak, hosszúak, rövidek. Én csak kicsi hangyákat látok. Nekem a fű csak egy zöld szőnyeg, neki erdő, megmászni és leküzdeni való terep. Nekem a cserebogár is kicsi... nekik hatalmas elefánt.

Ha magunkra nézek, azt látom, hogy van alacsonyabb, magasabb mint én. Van kövérebb, soványabb. Ha fentről nézném, csak kicsi hangyának látszanék. Az elefántjaink elnyomható bogárnak tűnhetnek csupán. Naprendszerünk óriási. Biztos? És ha az egész csak egy atomnyi méretű valami a nálunk nagyobb számára? A napunk lehetne egy atommag, bolygónk a körülötte keringő elektron, holdunk valami mégkisebb. És az egész tűhegyni csupán annak aki körülöttünk van. Nem is tudjuk.. .honnan tudhatnánk. Bár képesek vagyunk kiszökni az elektronfelhőből, mégsem látunk túl magunkon. Milliárd évek... nekünk... pillanatok másoknak.

Nem tudom, kicsi vagyok e vagy nagy. Nem tudom hol élek. Nem tudom mennyi ideig. Ha egy hangya szeméből nézem, óriás vagyok, és örökké élek. Ha én is csak egy hangya vagyok valami másik mértékrendszerben, akkor az életem egy pillanat is lehet...

Minden relatív... feltételezem bennünket is relatívan határoz meg valami vagy valaki más.

Csak úgy remeg a levegő az úttest felett. Meleg van, meleg mint már régen nem. Az utakon senki nem jár, az udvarokon mozdulatlanságba dermedt minden. A kutya egy fa tövében heveredett el, a szárnyasok is visszavonultak az ól hűvösebb részeibe. Egy macska lépegetett bársony talpain egyenesen a nyári konyha felé. Talán ott hűvösebbet remél. A nap meredek szögben süti a tájat, tikkasztja a leveleket, és perzselő homokkal borítja az út melletti ösvényt. Egy - egy tücsök ciripet lehet néha - néha hallani, de az is hamar elcsendesül. Ha az ember figyelne, talán hallhatná ahogy a fűszálak párologtatnak, talán észrevenné, ahogyan az apró repedések keletkeznek a szántó földjén.

Az emberek is visszahúzódtak a házak vastag falai által nyújtott menedékbe. Dolgozni ilyenkor nem szabad, legalábbis nem a földeken. Csak megszédül, elgyengül az ember, és dolgavégezetlenül hagyná ott a szőlőt, a kertet. Munka akad ilyenkor a háznál is elég. Egy - egy meglazult szög, a padláson megigazítani való szalma, a szerszámok megjavítása, a sufni átnézése felesleges kacatok után. Vagy csak élvezni a némaságba burkolózott nyári napot, és csendben elpihenni valahol.

    A tisztaszoba ilyenkor is hűvös öleléssel védi a belézárt ágyneműt, száraztésztát, az ágyra ültetett babát. Az ablakon rengeteg fény jön be, mégsem bírja felmelegíteni a szoba levegőjét. Az ódon ház, erődként véd bennünket a kinti világtól s veri vissza a hőség folyamatos ostromát.
    Elnézek az ablakon messze, elgyönyörködöm a fák szikár termetén, rendíthetetlenségükön, ahogy dacolnak hóval, faggyal miként most a forrósággal. Megfoghatatlan erejük, kitartásuk és szívósságuk. Visszahúzódom az ablakból, kényelmes székemből pompás rálátásom nyílik a jegenyék és akácok mozdulatlan táncára. Jó lenne kiszaladni, mint gyerekként, amikor még ebben a forróságban is remekül éreztem magam.

Az ebédre főzött lecsó kívánja a hideg szódát, a szóda pedig az aranyló bort. A páracseppek néma tisztelettel engedelmeskednek a föld hívószavának s gördülnek le a pohár oldalán. Megnyugtató nézni, cseppek lassú születését, a kezdetben lassú ám egyre gyorsuló rohanását. Látni, ahogy a cseppecske egyre hízik, s a pohár aljáról elszabadulva zuhan a padló felé.

Anyám zörgése üti meg a fülemet, a konyha felől, csak hátulról látom még mindig erős, de már kissé megtört alakját. Levette a kendőjét is, meleg van. Megfordul, szemében a gondoskodás és az elszántság csillog. Rendíthetetlen és szívós mint a jegenyék. Szinte táncol a konyhában. Felém fordul, arcán szelíd mosoly ül. Kezét kötényébe törli, látom, hogy közben az arcomat fürkészi, próbálja ellesni mi járhat a fejemben.

- Jól laktál, gyermekem?

Pár napig távol voltunk, süttettük a hasunkat, a tenger hűs habjai között gázoltunk, halat ettünk, pincérek lesték a szavainkat. Aprószemű homokban lépdeltünk, s égette a talpunkat a forrósága. Elheveredtünk a gyékényen, vagy éppen gumimatracunkat ringatták a hullámok. Parányi halakat láttunk a vízben fickándozni, éjszaka megannyi apró bogár keringett a lámpák fényében. Egy hét volt csupán, de feltöltött bennünket, kaptunk valami mást, kiszakadtunk hét napra a mókuskerék fogságából, a barátságtalan időjárásból, a felfordulásból, a politikából, a munkából. 168 órán keresztül elkerült a munka, a feladatok, az ármánykodás és mindaz amit úgy hívunk: a hétköznapok... Nem lestek az irigy szomszédok, ha akartam nem értették a szavamat. Élveztük, hogy minden probléma és gond itthon maradt. Azokat nem csomagoltuk a bőröndbe, nem szálltak fel velünk a gépre. Igaz, megvártak itthon. De ez a tízezer-nyolcvan perc a mi életünk békés szigete volt. Ha pár percre felhők is kúsztak pihenésünk kék egére, azt csak magunknak köszönhettük, csak magam miatt volt. S ahogy a jöttek, úgy mentek is. Utánuk maradt a napfény, a tenger morajlása, a sós levegő, és boldog elégedettség... és a tudat: most, minden rendben van.

Drága kisunokám,

Köszönöm a leveledet drága Tereza, minden szép és jó. A nővérkék nagyon örültek a cukorkáknak, amit küldtél. Mindig elfelejted Tomikám, hogy a papa fogaiba beleragad a cukorka így azt nem tudja megenni. A tegnapi nap különleges volt életemben, mert évek óta először beletaláltam a kacsába, és a spenótot sem az ölembe öntöttem. A kezem még remeg egyetlen Évikém, szegény megboldogult altestem már nem élvezheti Parkinson doktor ajándékát, de azt mondták holnaptól dolgozhatok a konyhán, és én fogom a tejszínhabot és a rántottát keverni. Szerintem ritka undorító íze lesz így együtt.  Azt még nem is mondtam neked Palikám, hogy pár napja meglátogatott egy régi barátom. Szegény lefáradt a nagy utazástól, pedig valaha együtt túráztunk mindenfelé. Most meg, már ha a folyosó másik végéről átjön, akkor zilál. Micsoda világ ez már?! Persze nem akarlak én a levelemmel untatni Ibolya kedves, csak hát olyan ritkán írsz a te öreg vén nagyanyádnak. Lassan mennem kell, elfáradtam, most is szundikáltam két mondat között. Béluskám, édesanyádékat csókoltatom, és mondd meg annak a semmirekellő apádnak, hogy ha még egyszer Viagrát csempészne a süteményembe, rá íratnám a maradék részét a háznak.

szeretve csókol
Keresztanyád, Alabárd.

Mindjárt ide is vehetném József Attila versét, de ő 32 éves korában lepte meg magát egy versikével a kávéház egy szegletén... Nekem nem adatik kávéház, hogy megemlegessem az eltelt 30 évemet... Nem is érdemlek kávéházat, hisz költőnek is botcsinálta volnék, s bár némely rímem még szigorú (bár javító szándékú) korrektoraimtól is elismerő csettintést váltott ki, azért nem hinném, hogy verselésem több egyszerű farigcsálásnál.

Így nem lettem költő 30 éves koromra... Hogy író sem lettem, az is tisztán világlik, hisz írásaim a novella szintjét soha nem lépik át, s egy kisebb regényecske ugyan mégis akad, áldassék az úr neve, nem vetemednék arra hogy vállajam.

Így nem lettem író, 30 éves koromra... Katona voltam valaha, de megragadni ott sem tudtam én, egykor fiatal, szép legény... A hon védelme meg nem fogott, míg gyermekem gagyogott... Így letettem a fegyvert, mint fentebb a lantot, Nem díszőség őrzi majd a hantot... miben én leszek...

Így nem lettem katona, 30 éves koromra... Gondoztam hát hajléktalant, voltam szociális munkás, és tapasztaltam, miként lehet lecsúszni olyan mélyre az élet mocsarában, ahonnan már visszaút nem igen lehet... Nem nekem találták ki azt sem...

Így nem lettem szociális munkás... Próbáltam raktárban, próbáltam üzletben. Kerestem a helyem üzletkötőként, házaltam, próbáltam vállalkozni... Se így, se úgy nem találtam a helyemet... egy betegség pedig végleg elterelt e pályáról...

Így nem lettem vállalkozó, 30 éves koromra... Hogy bank alkalmazott sem maradtam soká, azt eldöntötte a sors, a csillagok állása, néhány főnök és a mérhetetlen igazságérzetem. És a lázadozásaim. Ha egy rendszer arról szól, hogy mindenkiből préseljünk ki mindent, ott megint nem maradhatok soká...

Így nem lettem bankár... Tanári pályám is rövidúton futott zátonyra, miként sok más próbálkozásom is... Az a néhány óra amit tarthattam elég volt ahhoz, hogy a pálya minden kellemetlenségét megérezzem, és hamar mondjam azt, hogy ezt nem kértem...

Így nem lettem tanár...

Mi lettem hát? 30 éves... túl számtalan munkahelyen, megpróbáltatáson, pofonon és ölelésen, haragon és szereteten. Megküzdve a napi életbenmaradásért pénzügyileg, egészségügyileg. Kipróbálva a fényűzés néhány pillanatát. Ha kell, eszem a padlón, ha úgy alakul nem elég a kristálypohár sem.

30 évben sűrítve megtalálható egy élet, amiből aktívan, a magam útját egy tucat év távlatából alakítom. Elbohóckodtam majd tizenöt évet az életemből, és ez a tervem a következő hetvenre is. Hogy hol vagyok? valahol a céljaim és a startvonal között. Jó úton.

***

Pár napja megkérdezték, mit szeretnék a 30. születésnapomra ajándékot... Hosszas töprengés után arra jutottam, hogy semmit. Mindenem megvan, amire vágytam, amit el mit el szeretnék érni.

Hogy pontosan mik is ezek? Nos, maradjon meg titoknak.

Minden ember kutatja mit tartogat az élet számára, mi lehet a cél, az elrendelés. Van e eleve elrendelés? Milyen eredményeket ért el a múltban, azt hogyan hasznosíthatja a jelenben, és hogyan profitálhatna belőle a jövőben... Egyáltalán van e jövője. Ez utóbbi kérdést tesszük fel a legritkábban. Hisszük, akarjuk hinni, hogy jövőnk és utunk véget nem érő utazás. Ha mégis szembesülünk ezzel a kérdéssel, egyetlen pillanatra ráeszmélünk, hogy életünk ösvénye véges lépésszámmal teljesíthető, akkor az emberek jól elkülöníthető csoportokba oszlanak. Lesz, aki legyint, és nemes egyszerűséggel ignorálja a helyzetet. Lesz, aki magába roskad, és hosszú idő után talája csak meg újra önmagát. Megint mások túlvilági lehetőségeket mérnek fel, hogy mely vallás, vagy filozófia útján az egyéntől függ. És lesz aki zavart lesz... mi lehet az igazság?

Agyunk ragaszkodik a valósághoz, tudatunk élni akar, lelkünk (legyen az bármi is) túlélni szeretne. Ebből keveredik ki az egész, agyunk fizikai korlátainak tudatában felméri, ha meghalunk: elmúlunk. Emlékeink, érzéseink, hitünk, tudásunk elenyészik az alatt a hat perc alatt amíg agyunk oxigénhiányos állapotában "tönkremegy". Tudatunk, leginkább ragaszkodik az élethez. Élni szeretnénk, sokat, sokáig, a családunkkal, a barátainkkal, az emlékeinkkel, az érzésünkkel. Lelkünk pedig, bármi áron túlélni, ha reinkarnálódva, akkor úgy, ha menny és pokol akkor úgy, ha szellemként akkor úgy... csak túlélni.

Szerencsére naponta nem találkozunk ezzel a problémával, tehát bátran tervezzük utunkat, jövőnket, egymás jövőjét. Bízva abban, hogy napunk holnap is felkel, és terveink beteljesülnek.

Ebben a jövőtervezésben bújik meg önmagunk keresése is. Fizikai igényeink, céljaink mellett, más lelki szférákat akarunk elérni. Ki - ki mást és mást. Ki elismertséget keres, ki anya szeretne lenni, ki csak egyszerűen az élet értelmét kutatja. Miért küldtek a földre? Miért vagyok itt? Miért vagyok ilyen? Miért ilyen az életem? Hasonló kérdések, más - más megfogalmazásban...

Az örök egyetemes kérdés, amelyre mindenki más-más választ talál... Mi az élet "értelme" ?

Vajon nem maga az út keresése az élet értelme?

Nekem van elképzelésem miért vagyok a Földön. Te tudod miért vagy itt?

Ha a fenti állítás igaz, márpedig miért lenne máshogy, akkor büszkén állíthatom, hogy nemességi szintben, lassan - lassan az uralkodóházhoz tartozom. Még nem tudom melyikhez, de bizonyosan koronahercegnek kell már lennem. Pedig állítottam, az elején, hogy nem magánjellegű blog, hanem a világ kérdéseit akarom / akarjuk boncolgatni, ámde a mostani témát mégis a kályhától kell kezdeni.

(Gyors info : a héten még két következő bejegyzés lesz, és úgyfest kitaláltam egy új ötletet, amivel rendeszeresen fogom bosszantani azt a 4-5 embert aki olvassa is, azt ami itt van)

Axiómának fogadjuk el tehát, hogy a munka nemesít. Legyen az bármekkora apró kis munka, az bizony csiszol a személyiségünkön. Ad hozzá valamit, ha úgytetszik. És felszínre hoz olyan dolgokat, amiket már régen nem elfeledtünk, vagy éppen nem is tudtunk magunkról. Ma éjjel dolgoztam. Nem túl sokszor van ez így, aludni jobban szeretek, de most - mondjuk így - megtettem amit a haza (meg a GDP) megkövetelt. Tehát végigkalapáltam az éjszakát, hős billentyűzetem pedig szorgosan küldte a jeleit a laptop felé, ahol azok katonás rendben forráskóddá álltak össze, és végül egy egységbe forrtak. Mindezt úgy, hogy még egy indulót sem kellett nekik eldúdolni.

Aztán hajnalban végül mégis megálltam kicsit, lelassultam, a lendület megkopott és négyóra után már éreztem, hogy hatalmas ostobaság nem aludni... és ekkor tettem fel magamnak a sorsdöntő kérdést : mégis mi a fenéért maradtam fent hát ennyi ideig? miért nem feküdtem le időben, vagy ha már mindenképpen esti műszak akkor kettőkor... addig még jó voltam biztosan...

Egyáltalán, miért éjszaka, miért otthon? Minden világmegváltó elképzelésem ellenére, miért érzem azt, hogy nekem ezt kell tennem... Miért hagyom én is, hogy az elvárások és a feladatok maguk alá gyűrjenek, és egyáltalán mikor lesz az, hogy már nem teszik...

Szeretem a munkámat ez tény, az is igaz, hogy egy ideje nem alszom túl jól, forgolódásban lassan felveszem a versenyt a közepesteljesítményű mosógéppel. Az is biztos, hogy a programozás - nem városi legenda - nem délelőtt 8 és 11 között a leghatékonyabb... valamikor délután négytől... hajnali kettő háromig... fura, de mégis...

Így tehát hajnali fél ötkor ünnepélyesen lovaggá ütöttem magam, valamint magamnak ajándékoztam a koronaékszereket is, mert nemességben előre törtem. Így jelenthetem, hogy most már a felső tízezer tagja vagyok magam is. 

Ebben az évben már most több extramunkaórám van mint az előző kettőben, pedig azokra azt hittem, hogy az már az orrvérzéses, asztalalá fordulós vég. A munka meg jön folyamatosan, kitartóan támad és kínoz, hogy végezzem el... pénzzel kecsegtet, időt rabol, jövőt épít, jelent rombol... Valahogy le kéne állni... mert magam is mondogatom egyre gyakrabban, "még ez a hónap..." most már garantáltan 10. hónapja számolom... Előtte volt másik 6, az előtt meg még kb hat, és máris 2008-ban vagyok, ahol meg éppen letudtam kétévnyi projektet, hogy belekezdjek egy másikba... ím tehát 2006... mikor abbamaradt egy másik, még 2004ből... ami egészen elvezethető 2002-ig... ahol ugyan mást csináltam, de hasonló intenzitással... és akkor az a 10 hónap inkább 10 év...

És, ez alatt a 10 év alatt...

Ui: Nemesi címerem még nincs, kutyabőr helyett is csak két kissé elnyúlt macskabőr van (reggel nyávogtak is - és szemrehányóan néztek, hogy miért nem az ő hasukat vakargatom). És innen jelenthetem : Nemesnek lenni fárasztó...

 Nem szeretnék hosszan elmélkedni a Gödör melletti alkotásról és a hozzá kapcsolódó meglepő felháborodásról. Azt egy bekezdéssel zárnám csak rövidre : a múltat kár tagadni. A XX. század közepén, illetve derekán, amikor a kiállított tárgyak születtek, a nők életének meghatározó szereplője volt a házimunka. A szépítkezés ekkor is, korábban is, és azóta is. Fel nem foghatom, hogy régi találmányokat, amiket akkor a nőknek a keze alá adtak, miért kell a jelenből támadni, és hamis képeket festeni hozzá. A tény tény marad. 1970-ben nem volt annyi nő a munkaerő-piacon, mint ma. Nem kellettek, nem volt szükséges, így volt szocializálva a társadalom. Takarítottak, mostak, főztek. A felsorolt eszközök könnyebbé tették az egyébként nem könnyű házimunkát. Mosógép, porszívó. A szépítőszerek és kellékei pedig egészen azokban az időkben az Ő eszközeik voltak./jól tudjuk, hogy korábban néhány évszázaddal a férfiak is festették magukat, és a mostani, kissé megborult egyensúlyi helyzetben is történnek hasonlók/ És pont. Ez a múlt, ez tény. A jelen más. Ez olyan, mintha a 16-18. század közötti festészetből kiemelnénk a női képeket, és tüntetnénk mellettük, mert azoknak még kevesebb jogaik voltak..., ahelyett hogy tájképeket válogattunk volna össze...

Hanem a mai kérdésem mégiscsak a hatalom. Ahogy a hölgy is említi a végén... helyes angolsággal: Mi a hatalom?

Mit enged meg, mit ad a kezébe az embernek, mi az, amivel vigyázni kell, meddig kell vigyázni, mikor kell lemondani róla? Már a legelső bejegyzéskor ígértem, nem politizálunk. Most sem. A hatalom lényege mozgatja a fantáziánkat...

Hatalom-e a más feletti uralkodás, hatalom-e úgy, ha azok adják a kezünkbe, akik felett uralkodunk. Kérhetik-e vissza? Az uralkodás mámorító érzése elnyomhatja-e a hatalom felelősségét, vagy eleve azért akartunk e pontra jutni, hogy élvezetet, önigazolást, kielégülést találjunk? Mert hatalom a tudás, a bölcsesség. Hatalom valakinek a sorsa felett őrködni, dönteni. De hatalom az is, ha nem engedem be a macskát a szobába. Mindenki gyakorol valamiféle hatalmat mások felett. A király az alattvalóin, az alattvalók az állataikon, gyerekeiken, a gyerekek a játékaikon. Már kisgyerekként megtanuljuk, megízleljük a hatalmat, mint kiscápa a vért. A babák, autók úgy cselekednek ahogy kérjük (játékok). A vonat számtalanszor siklik ki, vagy éppen ütközik autókkal. Képváltás, és a hatalom mikor csap át kegyetlenkedésbe? Uralkodásba? Pusztításba?

Hatalom-relációkban élünk. Nekem hatalmamban áll ezt a bejegyzést publikálni. A blog.hu üzemeltetőjének hatalmában áll ezt engedni vagy törölni. Hatalma van a látogatónak, mert nem jár erre, vagy negatívan kommentál... Hatalmamban áll a kommenteket törölni... 

Nem vezetett sehová a gondolkodásom, csak nyitott kapukra leltem, áthatolhatatlan falakat találtam... De a hatalom, amely megadatott, ezt is lehetővé teszi...

Csak még mindig nem tudom, hogy mi a hatalom...

Bő tíz éve született egy versem, bohóc címmel. Talán van már tizenkettő is. Elmém mélyében, poros kis borítékban megsárgulva feküdt... A borítékon nincs címzés, nincs feladó, csak létezik a maga egyszerűségében, benne az összehajtott papír, amely a mai napig hűen őrzi a reábízott szavakat. Én pedig - jó költő módjára - soha nem söpröm ki a fiókokat, nem dobom ki valaha született verseimet. Így emlékezni már régen nem emlékeztem e versre, de amikor ma reggel, egy barátom üzenetében megláttam, azonnal összerándult a gyomrom... az én versem. Elolvastam hát a versemet, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy egykor oly jónak tartott rímeim, versszakaim igencsak hibásak, ritmust vesztenek, és itt-ott felfeslett a valamikori díszes borítás...  Bátran állíthatom, nem nevezhető a költészet gyöngyszemének, kezdő rímfaragóként azonban büszkén vállaltam... 

Most - egy tucat év után - újra érzem, hogy mi szülte, mi ihlette, melyik sorban hol jártam, és miért is került borítékba, és miért raktam el egy apró kis fiókba... 

Az újraolvasás után lecsupaszítva, meztelennek érzem magam. Papírra vetettem bánatomat, harcomat, és amikor ennyi év után felbukkan váratlanul a semmiből, egyszerű, nyers megfogalmazásával, akkor eszmélek rá, hogy bár "versészetileg" nem tekinthető páratlan alkotásnak, az eltelt tizenkét évben is bohóckodtam...

A Bohóc (részlet)

A bohóc sír, csak a maszk nevet,
A közönség nem látja… a közönség nevet.
A bohóc sír, de mit tehet?
Úgy tesz… mint aki jót nevet.

Keserédes mosollyal adja elő számát,
Lelkét közben fájdalomekék szántják.
Nevet, kacag, ameddig csak bír,
A közönség azt hiszi, örömében sír.
 

...

Letörli a sminket, elteszi a maszkját,
Még egyszer megnézi a tükörben az arcát,
Lefekszik aludni, csendben elzokogja magát
Nincsen igaz szerelem, nincs egy igaz barát.
 

Szerencsére a legutolsó sorral ma már nem tudok egyetérteni... mert van igaz szerelem, és van igaz barát... szerencsére mindkettőt ismerhetem. 

Köszönet BlajenTM -nek, hogy felidézte ezt a verset...

Ui: Gondolkodtam azon, hogy megcsiszoljam e így tizenkét év után, de egyelőre nem látom biztosan, hogy meg tudnám őrizni az akkori hangulatot...

Újfent havazik. Elnézést, hogy nem írtam pár hete, de egy kissé elleptek a halmozódó feladatok, kérdések, kétkedés, probléma.  Nem mondanám, hogy bármelyik is megszűnt volna, de mégsem állapot hogy nem írok egyetlen sort sem. No persze felkért blog társak sem írtak egy sort sem, de ez engem akkor sem ment.

Havazik, nekem pedig úgy alakult, hogy gondolataim tengerében fel - felbukkannak olyan gondolatok amelyek papírt, képernyőt követelnek. Elsősorban kérdések. Kérdések arról, hogy mi miért történik velünk. Kérdések, amelyekre választ adni vagy olyan nehéz mint hóba írni a nevünket, vagy éppen annyira értelmetlen. Feltenni a mindenki számára világos kérdést tudva, hogy a válasz nem születhet meg. Választ találni olyan kérdésekre, amelyeket soha nem tehetünk fel nyíltan, őszintén. 

Mindenkinek megvannak a maga hasonló kérdései. Az egyik ilyen kérdés amit mindenki feltesz biztosan az életében, a "miért?"... Hogy mi a kérdés lényege? Megkérdőjelezzük a saját döntéseinket, a sorsunkat. Sokszor őszintén, mert fogalmunk sincs arról, hogy mikor miért hoztunk hibás, de legalábbis kompromisszumos döntéseket. Máskor meg azért, mert másoktól várunk megerősítést, legyen az negatív, vagy pozitív. Mennyire jó tud lenni, ha valaki megerősíti hogy a döntésünk helyes volt, és mennyire jó tud az is lenni, ha abban erősítenek meg, hogy a döntésünk minden volt csak őszinte nem. A másik örök kérdés, miért sodródunk életünkben olyan helyzetekbe, amiket szentül megfogadtunk, hogy soha nem vállalunk. Miért hagyunk olyan lehetőségeket veszni, amiket minden éjjel megbánunk, hogy elrontottunk. A miértek sorozata nyugszik minden nő párnájában könnyek formájában, és hasonló miértek tömörödnek egyetlen sóhajban vagy pohárban a férfiak esetében. Amikor gratulálunk valakinek, mosolyogva, de lelkünk szétszakad. Legyen az egy előléptetés, egy esküvő, egy győzelem. 

No persze, nem az irigységről beszélek. Senkitől nem irigyelhetjük a teljesítményét, azt a képességet, hogy valami olyat vitt véghez amihez mi magunk kevesek lennénk. De azt fájlalhatjuk, ha valakinek mi adtuk a kezébe a nyertes szelvényt, és tudjuk, hogy mi magunk állhatnánk azon a ponton, ahová most őszintétlen gratulációnkat intéztük.

Az élet teli van kompromisszumokkal, olyanokkal amelyeket mások kötnek felettünk és kényszerpályára állítanak minket, és minden erőnk arra kell, hogy a kijelölt pályát elhagyjuk és valami jobbat hozzunk össze. Ekkor a kezdeti düh, csalódottság, bánat, fájdalom eloszlik a sikeres kitörés után. Amikor minden ártó szándék ellenére, leküzdöttünk akadályokat és mégis mi jövünk ki győztesnek. Persze felmerül a "mi lett volna ha" kérdés, de ezzel nem szabad foglalkozni. Megoldottuk, leküzdöttük, győztünk. 
A másik fajta kompromisszum amit mi kötünk. Magunk ellen. Valami kevésbé jó, de mégis adott helyzetben vállalható döntéssel. Amit persze megbánunk, kissé belefáradunk, és naponta kell erőt venni magunkon, hogy döntésünknek megfelelően vigyük életünket.

A felmerült kérdés eztán már csak annyi bennem, vajon hány élet csúszott így félre már, és ha olvasná bárki is a blogot, vajon hány ember ismerne magára, hányan éreznék, hogy keserű pirulájukat más is szedi naponta.

Aztán pár évtizeddel később egy nyugodt pillanatban a tornácon ülve, figyelve az őszi napnyugtát, pokrócokba takarózva, elmerengeni a természet ezerszínűségén, és feltenni az első pillanattól érlelődő kérdést... megérte?

Tulajdonképpen nem szeretem a kötelező dolgokat. Nem szeretem, ha valaki előírja, hogy mikor mit és hogyan kell éreznem. Nem szeretem az anyák napját, és nem szeretem a Valentin napot.  A karácsony sem a kedvencem, és a húsvéti locsolástól is borsózik a hátam. De miért? Értem én, hogy a szeretet, a szerelem, a család, az anyák ünnepe ez, hogy ezek a napok különlegesek... mármint elvileg.

Vegyük a legközelebbit, a Valentin napot. A szerelmesek napja vagy mi a manó. Csak ez így teljesen torz. Ha nincs szerelem, akkor ettől a naptól sem lesz, ha meg van, akkor e nap nélkül is van. Arról nem beszélve, hogy a mindenhol kifüggesztett piros kellékektől csak a hangulatom rombolódik. Ha már meg akarom lepni azt, aki közel áll hozzám, akkor valami olyat szeretnék neki adni, amiből nem háromezer darab lóg a kirakatban. ... szóval Valentint nem szeretem.

Anyák napja, jaj, ezzel veszélyes vizekre evezek, majd kaphatok hideget-meleget, de a jó anyámat az év 365 napján szeretem, és hálás vagyok, amiért felnevelt, kitaníttatott. Egy napot persze áldozzunk neki, de igazából az a rossz, amiért ezt nem szeretem, hogy elvárás lett. Nem hívtál anyák napján, hát ennyit jelentek neked? Hány ilyen történetet hallottam, értem én, hogy ez az övék, de miért elvárás, és miért kell rosszul éreznem magam, ha egyébként amúgy minden rendben van, és felhívom rendszeresen, meg találkozunk. 

Húsvét hétfő: az év borzasztó napja, de ezt persze már inkább örökölt dolgokkal magyaráznám. Egyfelől annak idején a falubeli "urak" délelőtt tízkor már részegen topogtak és akarták meglocsolni anyámat. No és persze a lányok, asszonyok jelentős része menekült a locsolók elől, többek között a mi családunkban, de pl. nekem kötelező volt locsolni. És ez azóta is kísért, és már nem is a szűk családi körről beszélek. Egy éve például igen kellemetlen volt, egyszerűen nem akarok ebben résztvenni. Nincs kedvem verselni, nincs kedvem vigyorogni, kölnit locsolni, és hálásnak tűnni egy nugátos tojásért. Félreértés ne essék, pénz nem kell, és nem is kellett, de régen a piros-főtt-tojás most meg a vacak "csoki"-tojások kergetnek a halálba. Nem akarok locsolni.

Karácsony szent napja. Egy kiadós családi veszekedés, egy végigrohant nap, és előtte a görcsös feszültség, hogy jaj istenem mit vegyek, mit adjak, és mit kapok. Pár éve figyelem, a karácsony mindenről szól, csak a szeretetről nem. Mindent megpróbálunk, hogy túlszárnyaljuk a többieket, hülyét csinálunk magunkból a kereskedőnél. A szeretet ünnepének idején idegroncsok és elmebetegek gyülekezetévé válik a család.

A megoldást nem tudom, de az biztos, hogy nem szeretem az ünnepek kötelező világát. De az lehet, hogy idén elteszem a karácsonyfát, húsvétkor meglocsolom kölnivel, és anyámnak adom májusban... 

Mielőtt a tegnapi napról hosszan értekeznék, gyorsan jelzem, minden kötelezettségem tiszteletben tartása mellett, hogy nem szeretnék átcsapni nekrológba. Így időként majd előveszek egy - egy verset vagy novellát MP tollából, közzéteszem, illetve elmélkedek majd felette, de nem minden nap. Fokozatosság, kérem fokozatosság.

Szóval itt van ez a közösségi portál mizéria. Oszd meg! Tedd közzé! Mondd el! Mintha felrémlene a gazdasági parancs: FOGYASSZ! Most éppen híreket, információkat. Olvasgattam pár helyen, hogy a közösségi portál a közösségi élet halála, hogy megszűnnek a valódi kapcsolatok, elidegenednek az emberek, s hogy mindenki elmenekül egy virtuális személyiség mögé. Szenzációs érvekkel támasztják alá, olyanokkal, amikkel én magam is naponta találkozom. Illetve épp ez az, hogy nem találkozom. A barátokkal, ismerősökkel, egykori társakkal. Bizony, úgyfest, hogy a jóslatok igazak. Van, akit már tényleg nem láttam évek óta. Szóval a kárhozat jövendölőinek igaza vagyon. Avagy mégsem? Talán ha nem lenne mondjuk wiw, vagy fészbúk, twitter, most az új zümm (buzz) és hasonszőrű társai, talán kevesebbet kéne rohannom? Több időm lenne-e mondjuk megkeresni régi cimborákat? Sajnos a válasz, én azt gondolom legalábbis: nem. Tehát - azt a magam részéről kizártnak tekinteném, hogy a közösségi portálok nélkül a világ ebben hatalmasat változna. 

Ugyanakkor, hogy azonnal a másik oldalról is nézzem, azért a közösségi oldalak mégiscsak a társaskapcsolatok elsilányulásának bűne alóli feloldozó (hamis) szerepét vállalják magukra. Vegyük a következő egyszerű példát! Van nekem barátom, ismerősöm. Már hetek óta nem beszéltünk, találkozni meg aztán már hónapok óta nem. Mi a legelső lépés ? Hát felhívom. Illetve mégsem. Írok neki egy üzenetet, jobb esetben. Rosszabb esetben valami üzenő felületre kiszórok egy kérdést, remélve hátha olvassa. Lelkemnek megszereztem a feloldozás balzsamát, hiszen én megpróbáltam felvenni a kapcsolatot, maximum ő nem olvassa. 

Ha innen nézem, a közösségi oldal támogat engem abban, hogy a kapcsolataim elsekélyesedjenek. De legalábbis személytelenek legyenek. Persze az oldalak filozófiája szerint pont ennek ellenkezőjéről van szó. Írd itt le, hogy merre jártál nyaralni, és tegyél fel 5 képet, hadd lássa mindenki, mi történt veled. És a történet itt ér véget. Slussz. Mire buzdít? Mondd el mindenkinek, de a világért se személyesen.

Persze van rá tippem, hogy néhány éve, vagy lassan évtizede, a (mobil)telefon is megkapta ezeket a vádakat, és akárhogy is van, egy igazán jó csámcsogós, világot megváltó, vagy éppen kárhozatba taszító beszélgetés még mindig személyesen zajlik...

Innen üzenem Boborjánnak, hogy néha hívhatna :)

Pár napja nem írtam, nem írtunk. Ennek van egyéb oka is, de a legfontosabb, hogy vártam. Vártam, hogy a megfelelő hangulatban legyek. Kaptam pár napja egy levelet, benne egy csatolt dokumentummal, ami nekem szólt. A levél tartalma szerint gyászjelentés volt. No persze nem szeretnék itt hosszas emlékezésbe kezdeni, maradjunk annyiban, hogy fiatalon elhunyt egy régi ismerős, akivel néha - ha találkoztunk - beszélgettünk. Írogatott ő is, ugyan nem sűrűn mutogatta verseit vagy rövid novelláit, párat volt szerencsém olvasni. Minden alkalommal mondtam neki, próbálja meg valahogy kiadni, kiadatni, vagy csak úgy valahol publikálni. Van internet, blog - lám ez is. Minden alkalommal nemet mondott, azzal az igen morbidnak tűnő indoklással, hogy majd ha meghalt. Hát megtörtént. 

A levélben, amelyet nekem címzett, rámhagyta ezen művek gondozását, tegyem el, adjam ki, közöljem másokkal, vagy semmisítsem meg, egyszóval használjam, amire szeretném. Sokat rágódtam, beszéltem egyetlen élő rokonával - testvérével (ikrek) -, kérdeztem mit tegyünk, ő úgy fogalmazott, tegyem azt, amit a bátyja kért. 

Nos, törölni vétek lenne, kiadni a nevében nem tudom, a sajátként pedig nyilván nem szeretném használni. Marad tehát, hogy itt a blogon közlök belőle szemelvényeket, teljesítve ezzel minden lehetséges módon a kötelezettségeimet.

 Kezdetnek álljon tehát itt utolsó verse, aminek címe is követeli hogy ez legyen az első:

A kezdet a vég

Állok, hajamat szél fújja messze.
Látok, sötét az utolsó este.
Várok, most nekik kell indulni végre.
Álmok... az egyiknek... vége.

Hallok, tenger zúg csöndes terembe'.
Harcok... dúlnak a fejembe'.
Hajlok, mint lenge fű a szélben.
Alszok... míg lecsöpög ebédem.

Számok, jelzik, hogy itt jártam,
Várnok, ki jegyzi, hogy kiszálltam,
Látnok, ki jósol az utamról,
Lángok... kiszáradt kutamból.

Nevek, a kezemhez érnek,
Lehet... fehér színe az égnek,
Megyek, hívd kezdetnek... végnek,
Megyek...
 

MP-2010.01.10

Koptassuk egy kicsit tovább az agyat. Korábban elmélkedtem egy kicsit az iróniáról és hasonszőrű társairól. Az alant közlésre kerülő mű, ha nem is minden részletében, de használja az irónia eszközét is. Egy már-már lehetetlen helyzetben megpróbálunk elrugaszkodni mindentől, ami megszokott, elvárható, vagy akár odaillő lenne. A novella felütése is elsőre talán szokatlan, sőt túlzó is. 

  Képzeljünk el egy faluszéli házat, nagy udvarokkal. Az első udvaron áll a család háza, kis melléképületekkel, nyárikonyhával, fészerrel, kutyaóllal, kúttal. Az udvaron könnyű por terül el a járdák és a virágágyások között. A kerítés és a fal között szárítókötelek húzódnak, de ugyancsak szárítókötél feszül hátul a fészer és a második udvar leválasztó kerítése között. 

A második udvaron áll a kukoricagóré, a baromfiól, egy nagyobb tehénistálló, tetején a szokásos nyitott padlásrésszel, ahol a szalmát őrzik. A nagy zárt kapu mögött pedig egy traktor, melyet gazdája bőszen próbálgat beindítani, megjavítani. A napsütést lassan elnyomja a tavasszal a oly gyakran érkező viharfellegek sötét nehéz tengere, majd a semmiből hirtelen zuhogni kezd az eső...

folytatás

Pár napja beszélgettem egy emberrel éppen az irónia kapcsán. Kimondatlanul is ráérzett beszélgetőpartnerem egy számomra korábban világossá vált tételre.

Tétel: Az irónia szélesebb közönség számára írásban nem érthető.

Ennek kettős oka van, az egyik, gondoltam én, hogy az író nem képes jól kifejezni magát, és minden igyekezete ellenére a nyájas olvasó úgy látja, hogy az alkotó bizony a leírt szavak szó szerinti jelentésére gondolt. És hiába, hogy az író pont az ellenkezőjét akarta mondani, eme kísérlete nem lett több, mint puszta dicsőítés. A másik ok, és ez lenne a sajnálatos, a kedves olvasó nem érti az iróniát. Egyszerűen nem tud a sorok között olvasni, a mondanivaló lényegét, eszenciáját a sorok elsődleges jelentésével próbálja felfogni, és bizony a betűk ilyenkor csúfot űznek az olvasóból. 

De mielőtt tovább rágnánk e fonalat, mégis mit jelenthet az irónia:

"Az irónia olyan közlésmód, amelyben a kimondott jelentést felülírja a közlés módja által hordozott jelentéstartalom. Az irónia eszköze lehet a szokásostól eltérő kontextus, kiejtés, vagy más, akár nem verbális gesztus is."

Tehát itt van az ember legjobb barátja elhantolva! Elsősorban az irónia rettenetesen sokat alapozhat a kiejtésre, a gesztusokra, és nem utolsósorban az alkalmazott szövegkörnyezetre. A probléma ebből adódik, írásban borzasztóan nehéz a kiejtésre, a gesztusokra hagyatkozni. Egyszerűen körülményesebb úgy körbeírni valamit, hogy megmaradjon a tervezett tömörség, az olvasmányosság, és teljesítse az irónia küldetését.

Magasztalni valamit, miközben éppen a sárba döngöljük. Úgy adni babérkoszorút, miközben éppen a fejét csapkodjuk vele.

Persze az irónia veszélyes, pont a meg nem értettsége miatt. Egyfelől az történik, hogy bár a szándék a célpont nevetségessé tétele, a helytelen használat miatt pont az ellenkezője történik, és az olvasó azt látja, hogy az író éppen dicsőíti a célpontot.

Az írás halála pedig a magyarázás. Ha meg kell magyarázni, hogy mit is akartam írni korábban.

Ráadásul egy másik veszélyes eleme az iróniának pontosan maga a műfaj. Az irónia, ha jól kezelik, rettentő mulatságos vagy drámai tud lenni. Ha rosszul, elcsúszhat a gúnyolódás irányába, vagy a szarkazmus felé. Holott az irónia e kettő mentén egyensúlyozva éri el a kellő hatást, anélkül, hogy egyetlen egyszer is kimondaná a negatív gondolatot.

Példa: egy alacsony és ostoba közhivatalnok esete. 

Gúny, ha egyszerűen eltúlozzuk alacsonyságát, esetleg letörpézzük, ostobaságát pedig körbeírjuk. "Szemeiből, melyek alig látszottak ki az asztal alól, értelem nem látszott, arcán pedig buta közöny ült. Az a három könyv, amit a székére rakott, hogy nagyobbnak lássék, jelentette az összes műveltséget töpörödött létezésében."

Ez gúnyolódik, sértő, és bár bizonyos környezetben vicces is lehetne, inkább bántó.

"Magasról nézte le az ügyfeleket, különösen azokat, akik mindenféle csip-csup ügyükkel próbálták őt zavarni. Idegesítette, ha valaki olyan problémával fordult hozzá, amit nem értett. Ilyenkor üvöltözött. Az ügyfelek nem szerették, mert mindig üvöltözött."

Ez már közelebb lehet a szarkazmushoz, pláne az utolsó mondat miatt... de ez is bántó, mert tökéletesen kiviláglik a szövegből, hogy nem vagyunk vele megelégedve.

De ha azt mondom, hogy "intelligenciája vetekedett magasságával", gyakorlatilag ebből nem derül ki, hogy buta és alacsony. Csak ha előtte kicsit utalok rá, vagy élőszóban a kezemet derékmagasságba süllyesztve jelzem a magasságát, azonnal érthető lesz a valódi jelentés. Írásban ez sajnos csak nehezen vihető át. Különösen ha fontos a tömörség, a frappáns megfogalmazás.

A műfaj egyszerűsége adja a megjelenítés nehézségét, és okozza azt a rengeteg félreértést írásban, amin jót nevetnénk szóban, vagy elgondolkodnánk rajta....

Gondolom, ez a fent említett emberünknek, magas labda lenne.

"A reggeli utca kihalt, a fák elveszett leveleire a korai dér fehér szegéllyel hímezte fel a közelgő tél első mintáit. A szél, mint kezét zsebébe rejtő, az utcát unalmában járó gyermek, úgy rugdosta odébb a leveleket. A felhők fölött, valahol magasan kék az ég. A nap, bár látszani nem látszhatott e vastag paplan alatt, már felkelt, és a neki kijelölt égi pályán megkezdte monoton útját. Halk kopogás és csoszogás keltette idegen zaj vegyült a természet zajaiba. Egy fáradt öreg úr járása ütött rést a természet alkotta hangok szövetén. Meghajlott derekával, botján támaszkodva lépdelt előre, nem törődve a levelek dermedt barnaságával, sem a szélüket ölelő dér szilánkjaival.
- Most már talán kész leszek... - mordult, csak úgy magának... Tovább sétált... megállt... kezét, melyben botját fogta, szeme dühös villanásávával kísérve rázta az ég felé ... - sose leszek kész!

Sóhajtott! Tovább indult, járása lassan elhalkult, ahogy egyre távolabb került a kis utcától... ma is dolgozni fog... mint az elmúlt 300 évben tette mindig, mióta büntetése tart."

részlet a Büntetés című novellából.

A kérdés persze az, amit a novella is boncolgat, miért van előrébb a munka, mint bármi más? Miért temetkezünk olyan feladatok alá, amelyek csak az időnket rabolják? Miért tűzünk ki lehetetlen időpontokat, miért rohanunk odáig? Összességében, miért rohanunk el saját életünk mellett? 

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor önmagunknak is megindokoljuk saját döntéseinket, mintha önigazolást keresnénk. 
"Azért csinálom, hogy a gyerekeimnek jobb legyen, hogy nekik ne kelljen elviselni mindazt, amit nekem kellett." 

Amikor pontosan ugyanazt élik át, mint mi magunk. Sokszor egy felhőtlen hógolyózás (így tél derekán) nagyobb érték és emlék egy gyerek szemében, mint a napokig csak fáradt és ingerült szülő létezése. Aki, ha meg is említi, hogy miatta dolgozik, máris bűntudatot ébreszt... 

"Legyen neki mit örökölni". Ennél csodálatosabb cél talán nem is létezik. Majd a halálunk után legyen neki. Amíg élünk, ne lássuk őt, ne lásson minket... de majd ha elmúlunk e földi létből, akkor legyen hálás. Sokszor elgondolkodom, nem akkor volna e hálásabb a gyerek, ha még az élő szülőkkel találná meg a lelki egyensúlyát...

Furcsa egy világban élünk, mindent a gyerekért (már ha van), mindent a jövőért, de szinte semmit a jelenért. Persze a megélhetés fontos és nehéz. Hogy mindent megkapjon az utód, nem is olcsó. De, miért kellene mindent megkapnia? Nem hiánypótlás ez? "Lásd, arra nincs időm, hogy együtt töltsünk egy délutánt, de itt egy akármilyenmárkás cipő, ezzel villoghatsz a hasonlóan magányos haverjaid előtt."

A legtöbb gyerek magányos. Nem, a világért sem ismernék el, hiszen nem is tudják. Sőt, miután így nőnek fel, számukra ez teljesen normális rendszer. Abban persze már szinte biztos vagyok, hogy a fiatal gyerekek többsége már nem igényli - mentálisan -, hogy anya vagy apa leüljön mellé, és mondjuk kikérdezze a leckét. Sőt, egyenesen vérciki. Mondjuk az meg különösen igaz, hogy egy agyonhajszolt szülő talán jobb is, ha nem kérdezi ki, mindenki biztonsága érdekében. 

Mégis, marad a kérdés... nem lehetne valahogy normálisan, valahogy úgy, mint egy családban?

Mondhatnánk úgy is, hogy csak. De ez sem sportszerű, sem igaz nem lenne. Egyszerűen azért, mert nem jutott más az eszünkbe? No igen, ez közelebb van a valósághoz. Valamikor évekkel ezelőtt, egy munkahelyen pár ember elkezdett mindenféle oda nem illő dolgot művelni. Beszélgettek egymással, a világról, az irodalomról. Mindenkiről kiderült, hogy otthon az asztalfia mélyén számtalan megírt, vagy felvázolt történet pihen. Megosztottuk egymással ezeket, javítgattuk, csiszoltuk eme műveket. Aztán eljött az első közös alkotások ideje, akkor már mindenki tudta, hogy valami összetart bennünket. A közös témák sokasodása elvezetett oda, hogy valahogy összefoglaljuk magunkat. Végül az egyik közös téma megszülte a nevet is. 

A téma egyszerű volt, és mégis kihívás. Írj, alkoss a retekről. No, ha valamiről, akkor erről talán nem lehet csak úgy minden bőrt lenyúzni, talán valóban kell hozzá némi kitartás, hogy a retekről, erről a zöldségről valami más is szülessen, mint zöldség. És ezt még nem írták meg előttünk ezren. 

Álljon itt az én művem kezdésnek.