A dolgok változnak. A természet, a világ... Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a dolgok normális menete... A dolgok egyszerűen változnak. Változtam én is sokat az elmúlt években. A legnagyobb változást mindenesetre a tavalyi karácsony okozta... Még most is tökéletesen előttem van valamennyi pillanata... hogyan alakul át, hogyan változik valami... persze én most könnyen beszélek... egész nap csak lógatom a lábam, üldögélek itt egy felhő szélén, és figyelem a sok-sok ember rohanását.
Emlékszem tavaly is ilyen hideg volt, talán egy hónap volt még karácsonyig... lehet annyi sem. Már hetek óta nem tetszett a város, nem szerettem menni sehová. Mindenhol karácsonyfák, csillogó-villogó díszek, fényfüzérek, havat imitáló fehér pamacsok... A bevásárlóközpontokban állandóan karácsonyi zenék szóltak. Tudom, mert egy ilyen bevásárlóközpontra épített irodakomplexumban dolgoztam. Ez a reggel is pont ugyanolyan átkozottul unalmas és megszokott volt, mint az az előtti, meg az az előtti. Teljesen meg voltam vele elégedve.
Reggel felkeltem, persze nem túl korán, álmosan elbotorkáltam a mellékhelyiségig, majd a fürdőszobába. Aztán megcsináltam a kávémat, megreggeliztem. Minden a megszokott helyén, minden nagyon rendben volt. Aztán vetettem egy pillantást a falon lévő naptárra. Majdnem kiköptem a kávét, amikor láttam hogy valaki tollal, egy fenyőágat rajzolt a naptárra... Remek, most majd egy hónapig nézhetem... Gondolom a takarítónő akart kedveskedni, pedig igazán tudhatná (tavaly óta), hogy mennyire nem szeretem a karácsonyt... Lehet, hogy tavaly megbántódott? És ez valami bosszú? No és ha megbántódott? Talán joga van összerondítani a naptáramat? Hasonló goromba gondolatok követték egymást a fejemben, elégedett voltam a gondolattól, hogy kirúgom... ugyanakkor persze egyből eszembe jutott, hogy akkor bizony másik takarítónő kell... márpedig a változást, talán még karácsonynál is jobban utálom. Találtam a fiókban egy sebtapaszt, azzal leragasztottam az átkozott ágat, mint egy sérülést, egy karcolást életem nyugodt rendszerében.
Felöltöztem, és elindultam dolgozni... már előre kirázott a hideg a fenyőktől, a zenétől... bárcsak mindre ragaszthatnék egy hatalmas sebtapaszt... A munka nem kötött le, ma sem. Néhány jelentést átfutottam, két beosztottamat kiosztottam, egyet megdicsértem... beszéltem az amerikai nagyfőnökkel. A mutatóink a válság ellenére jól alakulnak, a részvényesek már dörzsölhetik a tenyerüket...
Délután az egyik kollégánál láttam egy adventi naptárat az íróasztalán. Mondtam neki, hogy választhat, vagy eltakarítja, vagy leköltöztetem a pincébe. Ha giccsparádét szeretnék látni, akkor lesétálnék a bevásárlóközpontba. Ez itt, tessék kérem tudomásul venni : egy munkahely. Nehéz a főnök élete, rendet tartani, tekintélyt parancsolni, motiválni, irányítani... A nap végére a zene kissé felerősödött, és a szellőzőrendszer csőhálózatán egészen érdekes akusztikával lehetett hallgatni.. Eddig bírtam... hazamentem.
Az este békességben telt, se zene, se beosztott, se karácsony. A sebtapasz jótékonyan takarta azt a kis csúfságot a naptáron, és valahányszor ránéztem, mindig kis elégedettséget éreztem. A takarítónőt sem rúgom ki mégse...
Másnap reggel azonban...
