Alig hallható, reccsenés szerű hanggal indul utolsó útjára. Nem túl hosszú, talán nyolc-tíz méter lesz csak. A nyirkos szél meg-meglöki, taszajt rajta egyet, hogy útja ne legyen oly kiábrándítóan unalmas.

Pár hónapja még apró, életét kezdő kis hajtás volt, piciny barna burokban. A melengető tavaszi napsugár hatására kipattant, s legott zöld pompával borította az ablakom előtt álló fát. Csuda gyorsan növekedett, fiatal, üde zöld színét pedig hamarosan mélyebb tónusúvá változtatta. Vidáman libegett a tavaszi szélben, büszkén feszített a nyári napsugárnak, és még kora őszi, sárgás színeiben is pompázatos látványt nyújtott az őt figyelőknek. A esőcseppekkel mintha csak pingpongozna, úgy hajlott le s ütötte vissza az aláhulló cseppecskéket.

De a nyár véget ért, s az idő ahogy múlt, úgy nyert nagyobb teret az ősz, s barnult meg e kis levél. Szélei felkunkorodtak, friss, hajlékony teste megkeményedett, ropogósra száradt. A szél nem játszott vele többé, csak lökdöste untalan, mintha zavarná hogy útjában állott. A napfény nem csillogott rajta, s ha nedvesség érte, csak egykedvűen tűrte ahogy átcsurog kunkori testén. Az emberek szinte észre sem vették, hogy ő még ott csüng az ágon és várja az első havat. 

Apró szellő libbent most, és várakozását egy apró kis reccsenés megtörte, elengedte az ágat, mit eddig kitartóan fogott, és furcsa tánccal a szellő szárnyán, a föld felé zuhant, ahol tavasszal vele született testvérei már várták... lassan, pördülve, keringve, egy - egy pillanatra megállva hullott alá. Egy kicsit távolabb ért földet, mint ahol született, egy másik fa alatt. A zuhanás és a tánc kifáraszthatta, mert már nem mozdul, csak fekszik a többi levél tetején összekunkorodva, megbarnulva.

Parány esőcseppek hullanak most rá, s gondolom csalódott, mert már a havat várta. De ha szerencséje lesz, nem hullik reá több levél, hiszen ő volt az egyik utolsó, és most békésen szemlélheti az eget, hogy meglássa az első hófelhőket, az első pelyheket.

Holnapra, apró jégtüskéket rajzol majd az éj a fodraira...