Ma reggel felébredve, eszembe jutott egy engem mindig is érdeklő kérdés. Mekkora a világegyetem, mekkora galaxisunk, mekkora a naprendszer, mekkora a bolygónk... és mekkora vagyok én? A választ az utóbbira tudom. Mármint a saját mértékegységünkben. 181 centiméter. Mekkora egy centiméter? Azt tudom, hogy a méter század része. De mekkora egy méter? Mi van akkor ha ez az egész, amit mi látunk, érzünk, mérünk, csak egy kis parány valami?

A hangyák, otthonaikban hasonló államokat szerveznek, így, vagy úgy, ők is tudatában vannak annak, hogy mekkora távot járnak be, mekkora otthonaik vannak. Az ő szemükben, egyik hangya nagyobb mint a másik, alacsonyak, magasak, hosszúak, rövidek. Én csak kicsi hangyákat látok. Nekem a fű csak egy zöld szőnyeg, neki erdő, megmászni és leküzdeni való terep. Nekem a cserebogár is kicsi... nekik hatalmas elefánt.

Ha magunkra nézek, azt látom, hogy van alacsonyabb, magasabb mint én. Van kövérebb, soványabb. Ha fentről nézném, csak kicsi hangyának látszanék. Az elefántjaink elnyomható bogárnak tűnhetnek csupán. Naprendszerünk óriási. Biztos? És ha az egész csak egy atomnyi méretű valami a nálunk nagyobb számára? A napunk lehetne egy atommag, bolygónk a körülötte keringő elektron, holdunk valami mégkisebb. És az egész tűhegyni csupán annak aki körülöttünk van. Nem is tudjuk.. .honnan tudhatnánk. Bár képesek vagyunk kiszökni az elektronfelhőből, mégsem látunk túl magunkon. Milliárd évek... nekünk... pillanatok másoknak.

Nem tudom, kicsi vagyok e vagy nagy. Nem tudom hol élek. Nem tudom mennyi ideig. Ha egy hangya szeméből nézem, óriás vagyok, és örökké élek. Ha én is csak egy hangya vagyok valami másik mértékrendszerben, akkor az életem egy pillanat is lehet...

Minden relatív... feltételezem bennünket is relatívan határoz meg valami vagy valaki más.