Csak úgy remeg a levegő az úttest felett. Meleg van, meleg mint már régen nem. Az utakon senki nem jár, az udvarokon mozdulatlanságba dermedt minden. A kutya egy fa tövében heveredett el, a szárnyasok is visszavonultak az ól hűvösebb részeibe. Egy macska lépegetett bársony talpain egyenesen a nyári konyha felé. Talán ott hűvösebbet remél. A nap meredek szögben süti a tájat, tikkasztja a leveleket, és perzselő homokkal borítja az út melletti ösvényt. Egy - egy tücsök ciripet lehet néha - néha hallani, de az is hamar elcsendesül. Ha az ember figyelne, talán hallhatná ahogy a fűszálak párologtatnak, talán észrevenné, ahogyan az apró repedések keletkeznek a szántó földjén.

Az emberek is visszahúzódtak a házak vastag falai által nyújtott menedékbe. Dolgozni ilyenkor nem szabad, legalábbis nem a földeken. Csak megszédül, elgyengül az ember, és dolgavégezetlenül hagyná ott a szőlőt, a kertet. Munka akad ilyenkor a háznál is elég. Egy - egy meglazult szög, a padláson megigazítani való szalma, a szerszámok megjavítása, a sufni átnézése felesleges kacatok után. Vagy csak élvezni a némaságba burkolózott nyári napot, és csendben elpihenni valahol.

    A tisztaszoba ilyenkor is hűvös öleléssel védi a belézárt ágyneműt, száraztésztát, az ágyra ültetett babát. Az ablakon rengeteg fény jön be, mégsem bírja felmelegíteni a szoba levegőjét. Az ódon ház, erődként véd bennünket a kinti világtól s veri vissza a hőség folyamatos ostromát.
    Elnézek az ablakon messze, elgyönyörködöm a fák szikár termetén, rendíthetetlenségükön, ahogy dacolnak hóval, faggyal miként most a forrósággal. Megfoghatatlan erejük, kitartásuk és szívósságuk. Visszahúzódom az ablakból, kényelmes székemből pompás rálátásom nyílik a jegenyék és akácok mozdulatlan táncára. Jó lenne kiszaladni, mint gyerekként, amikor még ebben a forróságban is remekül éreztem magam.

Az ebédre főzött lecsó kívánja a hideg szódát, a szóda pedig az aranyló bort. A páracseppek néma tisztelettel engedelmeskednek a föld hívószavának s gördülnek le a pohár oldalán. Megnyugtató nézni, cseppek lassú születését, a kezdetben lassú ám egyre gyorsuló rohanását. Látni, ahogy a cseppecske egyre hízik, s a pohár aljáról elszabadulva zuhan a padló felé.

Anyám zörgése üti meg a fülemet, a konyha felől, csak hátulról látom még mindig erős, de már kissé megtört alakját. Levette a kendőjét is, meleg van. Megfordul, szemében a gondoskodás és az elszántság csillog. Rendíthetetlen és szívós mint a jegenyék. Szinte táncol a konyhában. Felém fordul, arcán szelíd mosoly ül. Kezét kötényébe törli, látom, hogy közben az arcomat fürkészi, próbálja ellesni mi járhat a fejemben.

- Jól laktál, gyermekem?