Pár napig távol voltunk, süttettük a hasunkat, a tenger hűs habjai között gázoltunk, halat ettünk, pincérek lesték a szavainkat. Aprószemű homokban lépdeltünk, s égette a talpunkat a forrósága. Elheveredtünk a gyékényen, vagy éppen gumimatracunkat ringatták a hullámok. Parányi halakat láttunk a vízben fickándozni, éjszaka megannyi apró bogár keringett a lámpák fényében. Egy hét volt csupán, de feltöltött bennünket, kaptunk valami mást, kiszakadtunk hét napra a mókuskerék fogságából, a barátságtalan időjárásból, a felfordulásból, a politikából, a munkából. 168 órán keresztül elkerült a munka, a feladatok, az ármánykodás és mindaz amit úgy hívunk: a hétköznapok... Nem lestek az irigy szomszédok, ha akartam nem értették a szavamat. Élveztük, hogy minden probléma és gond itthon maradt. Azokat nem csomagoltuk a bőröndbe, nem szálltak fel velünk a gépre. Igaz, megvártak itthon. De ez a tízezer-nyolcvan perc a mi életünk békés szigete volt. Ha pár percre felhők is kúsztak pihenésünk kék egére, azt csak magunknak köszönhettük, csak magam miatt volt. S ahogy a jöttek, úgy mentek is. Utánuk maradt a napfény, a tenger morajlása, a sós levegő, és boldog elégedettség... és a tudat: most, minden rendben van.