Újfent havazik. Elnézést, hogy nem írtam pár hete, de egy kissé elleptek a halmozódó feladatok, kérdések, kétkedés, probléma.  Nem mondanám, hogy bármelyik is megszűnt volna, de mégsem állapot hogy nem írok egyetlen sort sem. No persze felkért blog társak sem írtak egy sort sem, de ez engem akkor sem ment.

Havazik, nekem pedig úgy alakult, hogy gondolataim tengerében fel - felbukkannak olyan gondolatok amelyek papírt, képernyőt követelnek. Elsősorban kérdések. Kérdések arról, hogy mi miért történik velünk. Kérdések, amelyekre választ adni vagy olyan nehéz mint hóba írni a nevünket, vagy éppen annyira értelmetlen. Feltenni a mindenki számára világos kérdést tudva, hogy a válasz nem születhet meg. Választ találni olyan kérdésekre, amelyeket soha nem tehetünk fel nyíltan, őszintén. 

Mindenkinek megvannak a maga hasonló kérdései. Az egyik ilyen kérdés amit mindenki feltesz biztosan az életében, a "miért?"... Hogy mi a kérdés lényege? Megkérdőjelezzük a saját döntéseinket, a sorsunkat. Sokszor őszintén, mert fogalmunk sincs arról, hogy mikor miért hoztunk hibás, de legalábbis kompromisszumos döntéseket. Máskor meg azért, mert másoktól várunk megerősítést, legyen az negatív, vagy pozitív. Mennyire jó tud lenni, ha valaki megerősíti hogy a döntésünk helyes volt, és mennyire jó tud az is lenni, ha abban erősítenek meg, hogy a döntésünk minden volt csak őszinte nem. A másik örök kérdés, miért sodródunk életünkben olyan helyzetekbe, amiket szentül megfogadtunk, hogy soha nem vállalunk. Miért hagyunk olyan lehetőségeket veszni, amiket minden éjjel megbánunk, hogy elrontottunk. A miértek sorozata nyugszik minden nő párnájában könnyek formájában, és hasonló miértek tömörödnek egyetlen sóhajban vagy pohárban a férfiak esetében. Amikor gratulálunk valakinek, mosolyogva, de lelkünk szétszakad. Legyen az egy előléptetés, egy esküvő, egy győzelem. 

No persze, nem az irigységről beszélek. Senkitől nem irigyelhetjük a teljesítményét, azt a képességet, hogy valami olyat vitt véghez amihez mi magunk kevesek lennénk. De azt fájlalhatjuk, ha valakinek mi adtuk a kezébe a nyertes szelvényt, és tudjuk, hogy mi magunk állhatnánk azon a ponton, ahová most őszintétlen gratulációnkat intéztük.

Az élet teli van kompromisszumokkal, olyanokkal amelyeket mások kötnek felettünk és kényszerpályára állítanak minket, és minden erőnk arra kell, hogy a kijelölt pályát elhagyjuk és valami jobbat hozzunk össze. Ekkor a kezdeti düh, csalódottság, bánat, fájdalom eloszlik a sikeres kitörés után. Amikor minden ártó szándék ellenére, leküzdöttünk akadályokat és mégis mi jövünk ki győztesnek. Persze felmerül a "mi lett volna ha" kérdés, de ezzel nem szabad foglalkozni. Megoldottuk, leküzdöttük, győztünk. 
A másik fajta kompromisszum amit mi kötünk. Magunk ellen. Valami kevésbé jó, de mégis adott helyzetben vállalható döntéssel. Amit persze megbánunk, kissé belefáradunk, és naponta kell erőt venni magunkon, hogy döntésünknek megfelelően vigyük életünket.

A felmerült kérdés eztán már csak annyi bennem, vajon hány élet csúszott így félre már, és ha olvasná bárki is a blogot, vajon hány ember ismerne magára, hányan éreznék, hogy keserű pirulájukat más is szedi naponta.

Aztán pár évtizeddel később egy nyugodt pillanatban a tornácon ülve, figyelve az őszi napnyugtát, pokrócokba takarózva, elmerengeni a természet ezerszínűségén, és feltenni az első pillanattól érlelődő kérdést... megérte?