"A reggeli utca kihalt, a fák elveszett leveleire a korai dér fehér szegéllyel hímezte fel a közelgő tél első mintáit. A szél, mint kezét zsebébe rejtő, az utcát unalmában járó gyermek, úgy rugdosta odébb a leveleket. A felhők fölött, valahol magasan kék az ég. A nap, bár látszani nem látszhatott e vastag paplan alatt, már felkelt, és a neki kijelölt égi pályán megkezdte monoton útját. Halk kopogás és csoszogás keltette idegen zaj vegyült a természet zajaiba. Egy fáradt öreg úr járása ütött rést a természet alkotta hangok szövetén. Meghajlott derekával, botján támaszkodva lépdelt előre, nem törődve a levelek dermedt barnaságával, sem a szélüket ölelő dér szilánkjaival.
- Most már talán kész leszek... - mordult, csak úgy magának... Tovább sétált... megállt... kezét, melyben botját fogta, szeme dühös villanásávával kísérve rázta az ég felé ... - sose leszek kész!

Sóhajtott! Tovább indult, járása lassan elhalkult, ahogy egyre távolabb került a kis utcától... ma is dolgozni fog... mint az elmúlt 300 évben tette mindig, mióta büntetése tart."

részlet a Büntetés című novellából.

A kérdés persze az, amit a novella is boncolgat, miért van előrébb a munka, mint bármi más? Miért temetkezünk olyan feladatok alá, amelyek csak az időnket rabolják? Miért tűzünk ki lehetetlen időpontokat, miért rohanunk odáig? Összességében, miért rohanunk el saját életünk mellett? 

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor önmagunknak is megindokoljuk saját döntéseinket, mintha önigazolást keresnénk. 
"Azért csinálom, hogy a gyerekeimnek jobb legyen, hogy nekik ne kelljen elviselni mindazt, amit nekem kellett." 

Amikor pontosan ugyanazt élik át, mint mi magunk. Sokszor egy felhőtlen hógolyózás (így tél derekán) nagyobb érték és emlék egy gyerek szemében, mint a napokig csak fáradt és ingerült szülő létezése. Aki, ha meg is említi, hogy miatta dolgozik, máris bűntudatot ébreszt... 

"Legyen neki mit örökölni". Ennél csodálatosabb cél talán nem is létezik. Majd a halálunk után legyen neki. Amíg élünk, ne lássuk őt, ne lásson minket... de majd ha elmúlunk e földi létből, akkor legyen hálás. Sokszor elgondolkodom, nem akkor volna e hálásabb a gyerek, ha még az élő szülőkkel találná meg a lelki egyensúlyát...

Furcsa egy világban élünk, mindent a gyerekért (már ha van), mindent a jövőért, de szinte semmit a jelenért. Persze a megélhetés fontos és nehéz. Hogy mindent megkapjon az utód, nem is olcsó. De, miért kellene mindent megkapnia? Nem hiánypótlás ez? "Lásd, arra nincs időm, hogy együtt töltsünk egy délutánt, de itt egy akármilyenmárkás cipő, ezzel villoghatsz a hasonlóan magányos haverjaid előtt."

A legtöbb gyerek magányos. Nem, a világért sem ismernék el, hiszen nem is tudják. Sőt, miután így nőnek fel, számukra ez teljesen normális rendszer. Abban persze már szinte biztos vagyok, hogy a fiatal gyerekek többsége már nem igényli - mentálisan -, hogy anya vagy apa leüljön mellé, és mondjuk kikérdezze a leckét. Sőt, egyenesen vérciki. Mondjuk az meg különösen igaz, hogy egy agyonhajszolt szülő talán jobb is, ha nem kérdezi ki, mindenki biztonsága érdekében. 

Mégis, marad a kérdés... nem lehetne valahogy normálisan, valahogy úgy, mint egy családban?