Másnap reggel fáradtan ébredtem. Volt már ilyen korábban is, néha nem jól alszom. Szokásos reggeli szertartás szerű utamat jártam, amikor a konyhában a naptárra pillantottam, elejtettem a bögrémet. Emlékszem tisztán, december negyedike volt, és az aktuális naptól kezdve minden napra volt vagy egy kis fenyőág, vagy egy karácsonyfa rajzolva. A sebtapasz leszakítva hevert a földön,  a korábbi eltakart fenyőág pedig gyertyával, kis üvegdísszel díszítve hirdette dicsőségét a sebtapasz felett. 

Első pillanatban nem értettem, sőt a másodikban sem. Hiszen tegnap este, még minden érintetlen volt. Mondjuk igaz, hogy kicsit több bort ittam, mint szoktam, de azért arra emlékeznék ha ÉN csináltam volna ilyen förtelmet. Dühömben letéptem a naptárat a falról... 

Aztán egy pillanatra elfehéredtem. Valaki bejött éjjel a lakásba. Mit lophatott el? azonnal a bejárati ajtóhoz futottam, de az láthatólag sérülésmentesen be volt csukva. Nem mertem hozzáérni, kerestem egy kendőt, és úgy próbáltam meg kinyitni, hogyha van rajta esetleg ujjlenyomat, akkor ne sérüljön, de csalódnom kellet, mert az ajtó zárva volt.

Akkor viszont olyan jött be, akinek kulcsa van, márpedig ilyen csak egy ember van, ez a takarítónőm... de hogy arra vetemedjen, hogy éjjel bejön a lakásba és kicsinyes bosszúból tönkre tegye a naptáramat, ez felháborító. Lehetne annyi esze, hogy egyből tudni fogom, hogy Ő volt. Mindezt azért, mert a tavaly nekem adott ajándékát egyenesen a kandallóba dobtam?

Összeszedtem magam, felöltöztem, és dolgozni mentem. Menet közben válogatott szitkokat szórtam a takarítónőre, és gondolkodtam miként fogom este lehordani a sárga földig, és kirúgni. Közben nem kerülte el a tekintetemet, hogy megjelentek az első fenyőárusok. Borzadály... Viszolyogva néztem a fát árusító tipikus alakot. Kötött sapka, valami agyon koszolt kabát, lehajtható ujjas kesztyű... borosta, és a fenyők töménytelen mennyisége... 

eszembe jutott, hogy gyerekkoromban hogy gyűlöltem a gyanta illatát. Hogy az átkozott tüskék miként fúrták be magukat a zoknimba... Szerencsére ez ma már a múlt. Lakásomban soha nem volt fenyő, és míg élek ez így marad. 

A munkahelyen különösen morcos hangulatú reggel után, derűs hírek fogadtak. Végre felmondott az elmeháborodott igazgató, aki annyiszor keserítette már meg a munkánkat. Neki köszönhetem, hogy a területünk 3 emberrel kevesebbel működik mint kéne, és volt képe azt mondani, hogy akár én is dolgozhatok egy ember helyett. A másik örömhír délben ért, amikor közölték hogy a válság miatt a karácsonyi buli idén elmarad. Igaz hogy kedd volt, de emiatt a hír miatt, négykor hazaküldtem mindenkit... 

Mondjuk nem csak emiatt, én is haza akartam érni, mielőtt a takarítónő végez a munkájával. Kocsiba ültem és haza indultam. A délelőtt termékeny lehetett, mert azóta már másik két fenyőárus is kipakolt... rettenetes.

A lakásba érve, mindenhol rend és tisztaság fogadott. Persze a takarítónő sehol, gondolom végzett mára. A telefonom után nyúltam, de aztán elhessegettem a gondolatot. Nem stílusom telefonon intézni az ügyeimet, különösen nem az ilyen jellegűeket. Meg aztán szeretem látni az emberek arcát. Holnap korábban kell hazajönnöm...

Vacsorámat rohamtempóban fogyasztottam, mert a reggel óta rajtam nehezedő fáradtság követelte, hogy mihamarabb aludni térjek.

Reggel eső cseppek kopogására ébredtem. Meg egy furcsa szagra...