Pár napja beszélgettem egy emberrel éppen az irónia kapcsán. Kimondatlanul is ráérzett beszélgetőpartnerem egy számomra korábban világossá vált tételre.

Tétel: Az irónia szélesebb közönség számára írásban nem érthető.

Ennek kettős oka van, az egyik, gondoltam én, hogy az író nem képes jól kifejezni magát, és minden igyekezete ellenére a nyájas olvasó úgy látja, hogy az alkotó bizony a leírt szavak szó szerinti jelentésére gondolt. És hiába, hogy az író pont az ellenkezőjét akarta mondani, eme kísérlete nem lett több, mint puszta dicsőítés. A másik ok, és ez lenne a sajnálatos, a kedves olvasó nem érti az iróniát. Egyszerűen nem tud a sorok között olvasni, a mondanivaló lényegét, eszenciáját a sorok elsődleges jelentésével próbálja felfogni, és bizony a betűk ilyenkor csúfot űznek az olvasóból. 

De mielőtt tovább rágnánk e fonalat, mégis mit jelenthet az irónia:

"Az irónia olyan közlésmód, amelyben a kimondott jelentést felülírja a közlés módja által hordozott jelentéstartalom. Az irónia eszköze lehet a szokásostól eltérő kontextus, kiejtés, vagy más, akár nem verbális gesztus is."

Tehát itt van az ember legjobb barátja elhantolva! Elsősorban az irónia rettenetesen sokat alapozhat a kiejtésre, a gesztusokra, és nem utolsósorban az alkalmazott szövegkörnyezetre. A probléma ebből adódik, írásban borzasztóan nehéz a kiejtésre, a gesztusokra hagyatkozni. Egyszerűen körülményesebb úgy körbeírni valamit, hogy megmaradjon a tervezett tömörség, az olvasmányosság, és teljesítse az irónia küldetését.

Magasztalni valamit, miközben éppen a sárba döngöljük. Úgy adni babérkoszorút, miközben éppen a fejét csapkodjuk vele.

Persze az irónia veszélyes, pont a meg nem értettsége miatt. Egyfelől az történik, hogy bár a szándék a célpont nevetségessé tétele, a helytelen használat miatt pont az ellenkezője történik, és az olvasó azt látja, hogy az író éppen dicsőíti a célpontot.

Az írás halála pedig a magyarázás. Ha meg kell magyarázni, hogy mit is akartam írni korábban.

Ráadásul egy másik veszélyes eleme az iróniának pontosan maga a műfaj. Az irónia, ha jól kezelik, rettentő mulatságos vagy drámai tud lenni. Ha rosszul, elcsúszhat a gúnyolódás irányába, vagy a szarkazmus felé. Holott az irónia e kettő mentén egyensúlyozva éri el a kellő hatást, anélkül, hogy egyetlen egyszer is kimondaná a negatív gondolatot.

Példa: egy alacsony és ostoba közhivatalnok esete. 

Gúny, ha egyszerűen eltúlozzuk alacsonyságát, esetleg letörpézzük, ostobaságát pedig körbeírjuk. "Szemeiből, melyek alig látszottak ki az asztal alól, értelem nem látszott, arcán pedig buta közöny ült. Az a három könyv, amit a székére rakott, hogy nagyobbnak lássék, jelentette az összes műveltséget töpörödött létezésében."

Ez gúnyolódik, sértő, és bár bizonyos környezetben vicces is lehetne, inkább bántó.

"Magasról nézte le az ügyfeleket, különösen azokat, akik mindenféle csip-csup ügyükkel próbálták őt zavarni. Idegesítette, ha valaki olyan problémával fordult hozzá, amit nem értett. Ilyenkor üvöltözött. Az ügyfelek nem szerették, mert mindig üvöltözött."

Ez már közelebb lehet a szarkazmushoz, pláne az utolsó mondat miatt... de ez is bántó, mert tökéletesen kiviláglik a szövegből, hogy nem vagyunk vele megelégedve.

De ha azt mondom, hogy "intelligenciája vetekedett magasságával", gyakorlatilag ebből nem derül ki, hogy buta és alacsony. Csak ha előtte kicsit utalok rá, vagy élőszóban a kezemet derékmagasságba süllyesztve jelzem a magasságát, azonnal érthető lesz a valódi jelentés. Írásban ez sajnos csak nehezen vihető át. Különösen ha fontos a tömörség, a frappáns megfogalmazás.

A műfaj egyszerűsége adja a megjelenítés nehézségét, és okozza azt a rengeteg félreértést írásban, amin jót nevetnénk szóban, vagy elgondolkodnánk rajta....

Gondolom, ez a fent említett emberünknek, magas labda lenne.