Koptassuk egy kicsit tovább az agyat. Korábban elmélkedtem egy kicsit az iróniáról és hasonszőrű társairól. Az alant közlésre kerülő mű, ha nem is minden részletében, de használja az irónia eszközét is. Egy már-már lehetetlen helyzetben megpróbálunk elrugaszkodni mindentől, ami megszokott, elvárható, vagy akár odaillő lenne. A novella felütése is elsőre talán szokatlan, sőt túlzó is.
Képzeljünk el egy faluszéli házat, nagy udvarokkal. Az első udvaron áll a család háza, kis melléképületekkel, nyárikonyhával, fészerrel, kutyaóllal, kúttal. Az udvaron könnyű por terül el a járdák és a virágágyások között. A kerítés és a fal között szárítókötelek húzódnak, de ugyancsak szárítókötél feszül hátul a fészer és a második udvar leválasztó kerítése között.
A második udvaron áll a kukoricagóré, a baromfiól, egy nagyobb tehénistálló, tetején a szokásos nyitott padlásrésszel, ahol a szalmát őrzik. A nagy zárt kapu mögött pedig egy traktor, melyet gazdája bőszen próbálgat beindítani, megjavítani. A napsütést lassan elnyomja a tavasszal a oly gyakran érkező viharfellegek sötét nehéz tengere, majd a semmiből hirtelen zuhogni kezd az eső...
