Pár napja nem írtam, nem írtunk. Ennek van egyéb oka is, de a legfontosabb, hogy vártam. Vártam, hogy a megfelelő hangulatban legyek. Kaptam pár napja egy levelet, benne egy csatolt dokumentummal, ami nekem szólt. A levél tartalma szerint gyászjelentés volt. No persze nem szeretnék itt hosszas emlékezésbe kezdeni, maradjunk annyiban, hogy fiatalon elhunyt egy régi ismerős, akivel néha - ha találkoztunk - beszélgettünk. Írogatott ő is, ugyan nem sűrűn mutogatta verseit vagy rövid novelláit, párat volt szerencsém olvasni. Minden alkalommal mondtam neki, próbálja meg valahogy kiadni, kiadatni, vagy csak úgy valahol publikálni. Van internet, blog - lám ez is. Minden alkalommal nemet mondott, azzal az igen morbidnak tűnő indoklással, hogy majd ha meghalt. Hát megtörtént. 

A levélben, amelyet nekem címzett, rámhagyta ezen művek gondozását, tegyem el, adjam ki, közöljem másokkal, vagy semmisítsem meg, egyszóval használjam, amire szeretném. Sokat rágódtam, beszéltem egyetlen élő rokonával - testvérével (ikrek) -, kérdeztem mit tegyünk, ő úgy fogalmazott, tegyem azt, amit a bátyja kért. 

Nos, törölni vétek lenne, kiadni a nevében nem tudom, a sajátként pedig nyilván nem szeretném használni. Marad tehát, hogy itt a blogon közlök belőle szemelvényeket, teljesítve ezzel minden lehetséges módon a kötelezettségeimet.

 Kezdetnek álljon tehát itt utolsó verse, aminek címe is követeli hogy ez legyen az első:

A kezdet a vég

Állok, hajamat szél fújja messze.
Látok, sötét az utolsó este.
Várok, most nekik kell indulni végre.
Álmok... az egyiknek... vége.

Hallok, tenger zúg csöndes terembe'.
Harcok... dúlnak a fejembe'.
Hajlok, mint lenge fű a szélben.
Alszok... míg lecsöpög ebédem.

Számok, jelzik, hogy itt jártam,
Várnok, ki jegyzi, hogy kiszálltam,
Látnok, ki jósol az utamról,
Lángok... kiszáradt kutamból.

Nevek, a kezemhez érnek,
Lehet... fehér színe az égnek,
Megyek, hívd kezdetnek... végnek,
Megyek...
 

MP-2010.01.10